szövegek

texts

zenék

music

fényképek

photos

archívum

archives

levél

mail

Ez itt az archív, 2007 második negyedévéből minden..

Mi a helyzet és mit kellett volna tenni Jaj. A hőség hatása az agyműködésemre Hát te mivel járulsz hozzá ahhoz, hogy jobb legyen a világ? Empátiától csöpögő bejegyzés a magyar értelmiségi közírók vélelmezett személyes tragédiájáról Kalandozások más tudományágakba 2 Kalandozások más tudományágakba A jelenkori gondolkodás megrázó erejű kistükre Back to stock

Írt a múltkor Kenesei István egy hosszabb (válasz)cikket az ÉS-be, most mindegy is, miről (hogy kinek, mindjárt kiderül), mert csak egy bekezdés érdekel most:

"Amit Polónyi a Magyar (új nevén: Felsőoktatási) Akkreditációs Bizottságról ír, azzal még több bajom van. Nem csak azért, mert a Dunántúli Napló egy 1999-es számából idézett bonmot-ja szerint e "kölcsönös hátvakaró társaságnak" 2003-ig magam is tagja voltam és ezért személyes tapasztalataim vannak arról, hogy mennyire nem az "én akkreditállak téged, te akkreditálsz engem" elve működött. Sőt, éppen annak voltam a tanúja, ahogy a különböző pártállások szerinti Oktatási Minisztériumok hogyan írták felül az MAB komoly és tartalmas szakmai vitákon hozott minőségalapú döntéseit nyilvánvaló személyes vagy szakmai rokon- és ellenszenveknek engedelmeskedve. Akik keserű örömmel maradtunk ki idővel az MAB egyre inkább ellehetetlenülő munkájából, mind szomorú emlékként tartjuk számon a törvény által kötelezővé tett indoklás nélkül ellenkezőjére változtatott MAB-javaslatokat szakok, karok, intézmények és professzori kinevezések ügyében. (Volt persze mindig formális indoklás, amely emlékezetem szerint a társadalmi-gazdasági körülményekre vagy szükségletekre hivatkozott, de hát ez még szépségflastromnak sem volt alkalmas.)"

A megrázó ebben nem az, hogy a minisztérium nem szakmai érvek, hanem egyéb érdekek alapján felülírta a MAB döntését. (Az lenne a megrázó, ha valaki, akit nem ezért fizetnek, azt állítaná, hogy csak és kizárólag a szakmai érvek döntöttek.) Hanem hogy: miért nem történt az, hogy az első alkalommal, hogy ilyesmire vetemedik a minisztérium, a MAB-ban dolgozó egyik igen magasan kvalifikált (és a demokrácia elméletével bizonyára tisztában lévő) értelmiségi megkeres egy újságírót, aki ismerős és/vagy éppen aktuálisan ellenzékinek mondott és/vagy igényes lapnál dolgozik. Odaadja neki a (sejtésem szerint egyébként is: nyilvános) papírokat. Nézd meg, ezt írtuk mi szakmai érvek alapján, aztán a minisztérium ezt ilyen hülyeségre hivatkozva felülírta. Nem tudom, milyen érdekből, legfeljebb találgathatnék erről, de akárhogy is, a tény az tény, ezt nem szabad. És ha az újságíró elhajtja őt, akkor elmegy egy másikhoz, akinek már azt is elmeséli, hogy és ez az újságíró elhajtotta őt. Meg persze a közszolgálat.

(Ha igaz, hogy a formális indoklás még szépségflastromnak sem volt alkalmas, akkor attól sem kellett volna félni, hogy a nyilvánosságnak követhetetlen vita alakul ki kevesek számára érthető szakmai érvekkel. Ráadásul az is nagy előnye pl. ennek az ügynek, hogy minden le van írva, nincsenek ilyen azt mondta ő - nem is mondtam, sőt az ellenkezőjét részletek benne.)

Vagy legkésőbb akkor kellett volna a nyilvánosság elé állni okadatolt tényfeltárással, amikor Kenesei és mások kiléptek a MAB-ból (ha jól értem az erre vonatkozó enigmatikus mondatot, "keserű örömmel").

És semmiképpen nem azt csinálni, hogy a lelépés után négy évvel egy (vélelmezett) személyes megtámadtatás után sejtetni, de semmi konkrétumot nem állítani.

Persze erre lehet mondani némi joggal, hogy akkor én azt kívánom, hogy Kenesei István, és persze mindenki, aki hasonló helyzetbe kerül életében (= ebben a kurvaországban mindenki, szegény Kenesei most a mutatis mutandis hálátlan szerepét játssza), hős legyen? Hát igen, így is mondhatjuk. Abból az állapotból, melyben a normális viselkedés hősies, csakis hősök segítségével juthatunk el abba a sokkal szebb állapotba, amikor a normális működés normális. Az alternatíva az, hogy elmeséljük az ismerősöknek, rokonoknak, olykor akár a nyilvánosság előtt is teszünk egy-két semmire nem kötelező absztrakt célzást, és várjuk, hogy a dolgok majd jobbra fordulnak. Hogy majd pl. a gonosz politikusokat, akik az adott helyzetben megtehetik, hogy aztcsináljanak, amitakarnak, hirtelen megszállja a Szentlélek, és nem azt csinálják, amit akarnak, ill. csak és kizárólag jó dolgokat akarnak majd. Anélkül, hogy erre bármi kényszerítené őket, ugyebár.

Meg különben sem kell hősnek lenni. Egy magasan kvalifikált, a demokrácia elméletével és a hazai szellemi élet törvényszerűségeivel tisztában lévő értelmiségi tudja, hogy ki az a néhány ember, akiket rá kell venni arra, hogy a jövőben ne csak azért írjanak alá papírokat, hogy legyen már nekik olcsó alkotóház, meg ún. szellemi műhely a közrádióban; meg ne csak arról cikkezzenek, hogy OV náci/GyF komcsi, hanem mondjuk addig ne vegyenek át állami kitüntetést (meg semmitse a kurvaállamtól), amíg a felelősök meg nem neveztetnek és el nem távolíttatnak, és megfelelő (személyi & jogi) garanciák nem adatnak, hogy márpedig ilyesmi a jövőben nem fog megtörténni. Ha megfelelő mennyiségű, jól kiválasztott csúcsértelmiségit (aki mondjuk nem hal éhen, ha nem kap állami díjat mostanában) sikerül megnyerni, akkor, ez azért tudható, a többieknek ciki lesz kimaradni a nyilvánvalóan jó ügy támogatásából. Stb.stb.

És én sajnos úgy látom, hogy ez az egyetlen halavány esély arra, hogy a dolgok talán majd egyszer kicsit jobbra fordulnak. Hogy pl. majd egyszer nem lehet majd mindent megcsinálni.

(2007.VI.27) [Jaj.]

Úbaszki. Az ember nem figyel oda, nem frissít egy hónapig, és akkor kap egy levelet (az ember) a nagytiszteletű Text úrtól:

Szokjad a gondolatot: GB.
Bekaptad te is, bazmeg :)
Megint ki kell találni valamit. Viszonyulni.

Hogy mi van? GB? Az mi? Bekaptam anélkül, hogy tudnám, mi az? Erre küldi a linket. Tökre megijedtem. Most az előbb. Még mindig meg vagyok ijedve.

Mert persze nagyobbrészt hülyeség (nem feltétlenül a GB, hanem a túlzott jelentőség tulajdonítása), de tényleg viszonyulni kell. Pl. azon gondolkodtam, hogy archívum-funkcióba rakom át ezt az egész (egyre kevésbé) blogszerű izét, mert tkp. szemétség azokkal szemben, akiket esetleg érdekel, hogy írok-e ide valamit (már az is furcsa, hogy van ilyen ember; mármint az nem furcsa, hogy engem érdekel, hogy mások mit gondolnak, de abban igenis van valami megszokhatatlan, hogy másokat én, ezt hívjuk az interperszonális tér aszimmetriájának - az újságba írás más, ott azért jól működik az a feltételezés, hogy a téma érdekli az olvasót, és azon keresztül csak az, esetleg, hogy én mit gondolok róla, ott van ez a megnyugtató intézményes keret, amibe a személyesség beleilleszkedik*), hogy annak akkor ide kattintgatnia kell és nem talál semmitse, hogy én erre kényszerítem. De akkor most az egy ilyen gesztus lenne, hogy pont most? (Én, az anti-GB. Gerilla.) Miért kell, kéne, hogy gesztus legyen?

Majd kitalálom ezt egyszer nemsokára. A gonosz Text úr, ha nem szól, meg se tudom még napokig-hetekig, és most dolgozhatnék nyugodtan. (Igazából lehet, hogy ezt se kellett volna megírni.)

(Például az jutott eszembe, hogy akkor el kell menni ilyen átadó izére, ugye? Sebaj, majd Text úr bemutat embereknek, akiket ő ismer, és lesz ingyen kaja. Mondjuk attól nem félek, hogy díjat kapok, de komolyan, ezt nem azért mondom, ez tény.)

* Mert például volt ez (na, máris önreklám). Többen kérdezték, hogy hogy bírom ezt a sok anyázós kommentárt, ők biztos kiakadtak volna. De, mondtam nekik, azok nem nekem szólnak; azok valakinek szólnak, akit valakik egy bizonyos, az esetek túlnyomó részében rendkívül felületesen elolvasott szöveg alapján megkonstruáltak maguknak, és hát azt gondolják, hogy az én vagyok. Illetve nem is gondolják azt talán (hogy gondolhatnák ugye, amikor nem is ismernek), hanem adnak neki egy nevet, ami az én nevem, nyilván nem véletlenül persze. Aki írta a cikket magát, az én voltam a szó kicsit erősebb értelmében is, de akinek az anyázós kommentek szóltak, az nem.

(2007.VI.19) [A hőség hatása az agyműködésemre]

Nem volt itthon az asszony ma egész nap, és elfelejtettem ebédelni.

Vettem ma egy könyvet, amiben háromszor is le van írva a nevem Rónay Andrásként. (Tengelyi László: Tapasztalat és kifejezés, az egyik tanulmányt fordítottam.) Ez a hiba (merthogy Rónai) elrontotta az örömet, hogy le van írva a nevem egy könyvben háromszor. Tkp. ilyen is volt már (bár lehet, hogy könyvenként csak kétszer), de az olyan könyv volt, hogy még azokat sem érdekelte, akik írtak bele.

Ha lesz kedvem, nemsoká összeszedem, milyen cikkek jelentek még meg tőlem mostanában, hogy olvasgathassatok fikázós tanulmányokat.

Nem tudom valójában, csak sejtem (de remélem-e?), hogy mindenki, aki megfelelő éves korában látott egy megfelelő filmet, néha fel kell hogy tegye magának ezt az egyébként hülye kérdést. Mert a bácsi, akivel annyira azonosultunk, a néni, akibe nem is titokban szerelmesek voltunk, feltette magának, és rájött, hogy csak akkor van értelme az életének, ha hozzájárul ahhoz. Mert különben csak gyönyöröket hajhászunk, értelmetleneket, és végső soron nem vagyunk különbek az állatoknál. (Ennek a gondolatnak az állatokról egyébként már Arisztotelésznél megvan egy okosabb változata, de ettől még az állatok mélységes félreismerésén alapul.)

Tehát hozzájárulok-e ahhoz, hogy jobb legyen a világ, ha szerintem jó zenékről írok jót, olykor rossz zenékről rosszat? Mondjuk remélhetem azt, hogy ami tőlem telik, megteszem azért, hogy az emberek, akik elolvassák, jobb zenéket hallgassanak. És akkor jobb lesz nekik. De sajnos a világ jobbá tevésének paradigmája mégiscsak az éhező gyerekek sorsán történő javítás. Ahhoz képest a jobb vagy rosszabb lemezek hallgatása érdektelen hobbi. Ugyan rengeteg érvet tudnék felhozni amellett, hogy ez így hülyeség, de ettől még él és hat ez a paradigma.

Lehetne közvetett hatásokon gondolkodni, hogy pl. aki jobb zenét hallgat, annak cizelláltabb lesz ettől a lelke, és majd ő jobban segít az éhező gyerekeken. Vagy társadalmi méretekben: normális zenekultúrájú országok úgy általában normálisabbak, és ilyenekben többen segítenek az éhező gyerekeken. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy semmi ilyen összefüggés nincs.

Ne higgyétek azonban azt, hogy éjszakánként erre riadok. Alighanem még mindig sokkal jobban járnak az éhező gyerekek, hogy Európa perifériáján irogatok zenéről, mintha odamennék és ott szerencsétlenkednék. Arról nem is beszélve, hogy dolgozhatnék fegyvergyárban meg tőzsdén és ilyesmi. (Elvileg, gyakorlatban aligha.)

Olvastam egy múlt heti hetilapban egy írást, mindegy is, melyikben mit, mert most nem elemezni szeretném (meg különben sem működik a szóban forgó hetilap honlapja), legyen elég annyi, hogy tele volt mókás csacsiságokkal, színtiszta hülyeségekkel, ráadásul ezek összevissza egymás után hányva, az egymásra következő mondathalmazok között nem hogy formális logikai következtetési viszonyok nem voltak, hanem még tematikus kapcsolat sem. A szerző egy elég magas pozícióban tevékenykedő filozófus.

Furcsa módon most elég hamar letudtam a "hogy a fenébe lehetséges, hogy ebbenazországban vezető értelmiségi, egyetemi stb. pozícióban van egy csomó olyan ember, aki képes nem csak az értelmiségi-szakmai követelményektől, hanem egyáltalán a józan ésszel belátható formális kritériumoktól ennyire távol eső szellemi termékeket előállítani" lelki gyakorlatot. (Kezdek már beletörődni abba, hogy hazai egyetemi vezető pozíciók x (magas szám) százalékát alkalmatlanoknak kell betölteniük, és ez ugyanolyan törvényszerűség, mint hogy milyen az éghajlat: lehet, hogy változik, de nagyon lassan, még ha azzal rémítgetnek is minket, hogy de most tényleg.) Viszont egy megrázó, engem is meglepő fordulattal azoknak az értelmiségi közíróknak a személyes tragédiája kezdett el foglalkoztatni, akik értelmetlen cikkekkel töltik meg az ilyesmik befogadására hajlamos ún. igényes lapokat. Mindannyian tudjuk: iszonyatos mennyiségben jelennek meg ilyenek napra nap, hétre hét.

(Értelmetlen cikkeknek nem azt nevezném, amiknek alapvető állításai számomra a valóságtól végzetesen elrugaszkodottaknak tűnnek. Még csak nem is arról van szó, hogy rosszul vannak megírva, pongyolán, szellemtelenül. Hanem arról, hogy úgy szegik meg az elemi szövegszerkesztési szabályokat, hogy már egy középiskolai tanárnőnek is vissza kéne adnia neki a fogalmazványt. Fiacskám, nézd már meg, ebből a mondatból hogyan következik ez a másik mondat? Fiacskám, amit ide írtál, nem magától értetődő, ilyenkor azt kell csinálni, hogy meg kell magyarázni! Fiacskám, ez a két állítás elég nyilvánvalóan ellentmondásban van egymással.)

Nem az a személyes tragédia, hogy vezető értelmiségieket az intézményrendszer nem akadályoz meg abban, hogy nem megfelelő pozíciókba jussanak; nem is az, hogy egy ponton túl gyakorlatilag bármit írnak, az meg tud jelenni valahol. A személyes tragédia, úgy képzelem, az, hogy: hát ezeknek az embereknek nincs egy barátjuk, aki megmondaná nekik, hogy figyelj Janikám, ezt a cikket írd már át, mert teljesen kaotikus lett? Aki beszélgetés közben rákérdezne, hogy figyelj Petikém, ez elég furcsán hangzik, magyarázd el úgy, hogy igazán megértsem, mit akarsz mondani. Stb. stb.

Barátok helyett csupa olyan emberrel vannak körülvéve, akik mindent elfogadnak tőlük? Akik ugyanúgy nem mernek szólni, mint a kollégák meg a szerkesztők? Akik tehát tkp., egyszerűen szólva: nem barátok?

Azért ez tök szomorú, nem?

(Remélem, nyilvánvaló, de azért kiemelném: nem az az állítás, hogy nem nagyon okos embereknek nem lehetnek barátaik. Hanem az az állítás, hogy ha egy nem nagyon okos ember ha nyilvánosság előtt nagyon okos emberként akar viselkedni, akkor az a barátja, aki valahogy figyelmezteti, ezt nem kéne, és nem az, aki nem szól vagy helyesel. Meg egyébként különben sem rendkívüli okosságról van szó, hanem a minimális okosságról. Azt sem állítom, hogy a buta cikkeket író emberek feltétlenül buták. Lehet, hogy tudnának okosabbakat írni, ha erre rászorítaná őket valaki. Ha már úgy alakult, hogy az intézményrendszer ezt nem teszi meg, akkor a barátaik.)

A világot megfejtem egy külön részben, de előtte itt elmesélem az Orvlövész c. történetét. A fickó majdnem mindenkit megöl, de a leggonoszabbakat az igazságszolgáltatásra bízná, de hamar kiderül, hogy őket is meg kell ölnie, ezért őket is megöli. Nem volt rossz egyébként.

(2007.V.9) [Kalandozások más tudományágakba 2]

Tágabb kontextusba helyezném az előző megállapítást, ahol már nem csak a politikatudomány a politikafilozófiával elvileg érintkező diszciplínájába teszek kirándulást, hanem a számomra teljesen ismeretlen közgazdaságtanba.

A dolog úgy indult, hogy mentünk ki Kremsbe (Donaufestival) autóval, és miről gondolkodtam, hát a balesetekről (nem szoktam egyébként), pontosabban arról, hogy a HVG-ben olvastam, hogy évi kb. 300 milliárdba kerülnek a magyar nemzetgazdaságnak (ez is egy ilyen tudományos szó) a balesetek. Ami azért nem kevés. Nyilván jobb lenne, ha ez az összeg jóval kisebb lenne, hogy a pótolhatatlan emberéletekről most ne is beszéljünk, mert most nagyban gondolkodunk, és közgazdaságilag. Nyilván ez, hogy ez a pénz nem ártana a költségvetésnek, eszébe jutott a döntéshozóknak is. De minden bizonnyal, anélkül, hogy tudnék erről bármit, ez úgy megy, hogy akkor adódik rá mondjuk százmilla, ad absurdum ötszáz, ebből készül egy tanulmány meg néhány teljesen érdektelen plakát, hogy ha fáradt vagy, pihenjél, menj lassan, biztos odaérsz. Esetleg kijavítanak néhány utat, meg kitesznek néhány veszélyes útszakasz táblát.

És úgy folytattam a saját gondolatmenetemet, hogy basszameg, nyilvánvaló, hogy az egész baleseti statisztikán csak úgy lehet javítani, ha belefektetünk viszonylag kurva sok pénzt, mert keveset egyszerűen nincs értelme. Mert sokba van az, hogy 1. betartható, értelmes és balesetmegelőző szabályokat alkossunk, 2. betartassuk ezeket. (Ebbe beletartozik olyasmi is, hogy pl. a közvetlen betartatók kapjanak annyi pénzt és legyen annyira szorongatva a tökük, hogy ne saját zsebre, értelmetlen helyeken dolgozzanak stb.) Ha ez nincs, akkor már inkább ne legyen semmi. Lopják el a politikusok azt száz/ötszázmillát, ami 0%-os hatásfokú plakátokra megy, akkor legalább valakinek jó lesz.

És ekkor egy rám oly jellemző gondolati szökelléssel tágabb összefüggésekre tértem át. Hogy igazából, basszameg, nyilvánvaló, hogy a rosszul működő izéket (ellátórendszereket meg ilyeneket) csak kurva sok pénz beruházásával lehet gatyába rázni. De úgy, hogy először kurva sok pénzt bele kell rakni abba, hogy egyáltalán a gatyába rázás feltételeit kitaláljuk, csináljunk egy metareformot. Ki fogja kitalálni, hogy hogy lesz jó, ki hogyan ellenőrzi, hogy hogy lesz jó, ki jelez vissza kinek folyamatosan, hogyan lehet biztosítani, hogy aki kitalál mindent, az mondjuk ne az ötven-éve-valamiért-a-szakmában-van léhűtő akadémikus legyen, mittudomén. Aztán persze maga a reform is rendesen megcsinálva kurva sok pénz.

Ehelyett az van, hogy nem befektetéssel, hanem gyakorlatilag forráskivonással (!) kéne elvileg átalakítaniuk több nagyon sokba kerülő, ám rosszul működő rendszert, azoknak, akik benne vannak ezekben a rendszerekben. Ez utóbbi nem igaz: néha beleszólnak olyanok is, akik viszont egyáltalán nem értenek ezekhez a rendszerekhez, viszont a nyolcvanas években olvastak egy "libsi/szocdem/konzi dogmák öt percben kezdőknek" könyvet.

Kell-e bizonygatni, hogy ennél nagyobb baromságot aligha lehet csinálni? A másik baromság, hogy minden menjen tovább, kábé ugyanekkora, érzelmi kérdés, kit melyik idegesít jobban.

Hát imígyen látom én a dolgot.

Nyilván ha igaz, hogy kurva sok pénz kéne, és nincs kurva sok pénz, akkor abból az következik, hogy hitelt kellene felvenni, jaj! Persze hogy jaj, de az mondjuk nem volt értelmetlen, hogy hitelt vettünk fel a rossz működés fenntartására? De:

vannak dolgok, mégpedig igazából meglepően sok dolog van, amit szarul csinálni nem éri meg. Vagy jól kell csinálni, és ez sok idő, energia, pénz befektetését kívánja - vagy nem kell csinálni. Olcsón-így-úgy elhúzni: hülyeség. Mármost egy ország működtetése is sajnos az ilyen dolgok közé tartozik.

(2007.V.6) Az a kérdés szorongat, hogy mit csinál az a Férfi (aki nem én vagyok, ez mindjárt kiderül, de aki lehetnék, ha valaki segítene), aki erőt, fáradságot és kreativitást nem kímélve kicserélte felesége álló olvasólámpájában a körtét (azért lévén szüksége minderre, mert a körtéhez való hozzáférést kis üveglap akadályozta, melyet eltávolíthatatlan csavar rögzített egészen addig, míg csavarlazítót is bevetve el nem távolította), és a rohadt lámpa csak nem akar világítani? Ilyenkor a Férfi megszereli a lámpát, amin nincs is mit szerelni, lévén annyi, hogy a konnektorból zsinór vezet a világítóegységbe, és kész? Vagy a Férfi kihív egy villanyszerelőt az álló olvasólámpához? És hogy beszéli meg vele, hogy egy megszerelhetetlen olvasólámpát kell megszerelni anélkül, hogy a szerelő kiröhögné, ami Férfi mivoltának azonnali megszűnéséhez vezetne? Vagy egyéb, éspedig?

Metakérdés is szorongat, nevezetesen: a Férfi honnan tudja, amit csinálnia kell? Apukája megtanította rá, amikor még nem volt Férfi, hanem csak Fiú? Gyere fiacskám, megmutatom, hogy kell állólámpát szerelni, ha nem világít körtecsere után se? Vagy ez az a fajta tudás, ami korábban explicit módon nincs meg, de mindenféle egyéb tudásokból egyértelműen következik, mit kell tenni ebben a helyzetben? Vagy kreativitás kell hozzá, ami ezek szerint a Férfi tartozéka volna? Géneken múlik? Vagy azok jó ha vannak, de ha nincsenek, akkor kemény munkával pótolható az általuk biztosított Férfiság? Van valami ilyen tanfolyam? Technikaórán miért műszaki rajzot tanultunk és tutajt csináltunk (mindig én voltam a legbénább), miért nem Férfit faragtak belőlünk?

(2007.V.4) Ma először megjelent a nevem az ÉS címlapján (mert a Ketten egy új könyvrőlből én vagyok az egyik). Ma először beleírtam egy kis naptárba, rögtön három dolgot. Majd meglátjuk, jövő kedden megnézem-e, és emiatt elmegyek-e oda, amit beírtam. Az nagy lépés lesz az emberiségnek.

Alkottam ma ugyanis egy politikaelméleti tételt. Meglehetősen egyszerű, igazsága könnyen belátható (nem is fárasztok senkit a bizonyítással), mégis messzemenő következményei vannak. Így hangzik:

Amelyik országban egy egyetem egy szakja nem képes megvásárolni a vonatkozó tudományághoz szükséges alapvető szoftver licenszét, hogy azt a hallgatók is használhassák - abban az országban nem lehet normális reformokat végrehajtani.

A tételt felhasználva empirikusan megállapítható, hogy Magyarországon nem lehet normális reformokat végrehajtani. A gondolat- (valójában kötő)jel előtti részt tetszőleges példák végeláthatatlan sorával lehet behelyettesíteni, csak ez volt a legutóbbi, amiről tegnap értesültem. (Mondjuk egy triviális terület: az egyetemi könyvtárak beszerzései.)

(2007.IV.18) Szép kilátások: rockkocsma (café) nyílott a kapunktól négy és fél méterre. Holnap este debütál, Billy Idol est, ingyenes. Szóval, ha minden jól megy, nemsokára részeg rocker tinik hugyozzák össze a kapunkat, és ha későn viszem le a kutyát, akkor majd meglátják, és ugatnak, és nagyon viccesnek gondolják majd magukat. Én meg alig várom, hogy jól kiblogozzam őket. Hiszek a társadalmi munkamegosztásban.

Össze is barátkozhatnék a kidobókkal, akik itt állnak a kapunktól négy és fél méterre az utcán, az szép kihívás lenne. Bár az is lehet, hogy nem mindig ugyanazok állnak, ennek megállapításához alaposan meg kéne figyelni őket, amit ki tudja, hogy értelmeznének.

Mert én egy javíthatatlan álmodozó vagyok, egy párás szemű idealista, aki a nyilvánvaló valóságnak fittyet hányva hisz abban, hogy az emberi értelem végső soron mégiscsak diadalmaskodik, és a sötétség erői maguktól visszavonulnak, pontosabban átállnak a jó oldalára, belátva, hogy ők a sötétség erői, és mégis jobb a világosság, mint a sötétség - ezért például olykor-olykor elhiszem, hogy aki lelkileg-szellemileg igényesnek tartja magát (ad magára, ezt gondolja magáról), az mondjuk egy öt mondatnál hosszabb szöveget megpróbál értelmezni, mielőtt válaszol rá. Mi több, olykor-olykor elhiszem, hogy ez nem is párás szemű idealizmus, hanem egy meglehetősen gyönge feltételezés, ilyesmikkel, hogy "tartja magát", "megpróbál" stb. Tehát nem az van, hogy "sikerül", hanem csak annyi volna az elvárás, hogy látszódjék az erőfeszítés, még ha a sötétség erőinek aknamunkája vagy a nemzetközi helyzet meg is akadályozza, hogy sikeres legyen.

Ehhez képest itt van például ez. (Fogadjuk el, mert valószínűleg empirikusan is alátámasztható volna, hogy a Pink Floyd-rajongók magukat lelkileg-szellemileg igényesnek tartják stb.) Kör- és kőrkép.

Ugyanakkor persze mit várunk, ha a hazai ún. szellemi elit sem képes öt (egy) mondatnál hosszabb szövegeket végigolvasni és megpróbálni értelmezni, vagy legalábbis meglepően gyakran tök jól titkolják.

after an extended hiátus.

A helyzet az, hogy a) a dolgozás most nálam a (túlnyomórészt angolul) olvasás + zenehallgatás + emberekkel beszélés mellett legfőképpen írásból áll, és ugyan egészen (vagy jobbára egészen) más típusú írásból, de azért véges a kapacitás, ahány n-t egy nap le lehet ütni, b) sokat dolgozom, mert hajlamos vagyok erre, ha b1) élvezem a munkát, b2) nincs olyan meghatározott munkaidő, hogy ettől eddig az irodában, és irodán kívül csak akkor tudok dolgozni, ha direkt, nagyon akarom, hazaviszem, b3) az van (versenyszféra!), hogy a munkám minősége (ami azért korrelál a mennyiséggel) viszonylag könnyen átlátható kapcsolatban van a cég sikerességével, ami pedig viszonylag könnyen átlátható kapcsolatban van az én jövőbeli karrierlehetőségeimmel. (Értsd: ha kurva jók vagyunk, és ezt jól el is tudjuk hitetni megfelelő mennyiségű emberrel, akkor néhány év múlva 100 négyzetméteres irodát vizionálok magamnak a Quart-székház egy szép fekvésű emeletén. Ellenkező lehetőségeket nem vizionálok.)

Viszont, ha nem is mindig, és annyira azért nem is, hiányzik önmagam alakításának csakis e formában elérhető módja. És mert a hiányzás nem égető, égetőbbé teendő most teszek ígéretet, nem mintha ez bármikor számított volna.

Gyorsan még leírom, ha valakik másfél hónapja nem bírnak aludni, hogy mi van a Centrumos parkolós ügyemben: egyszer csak küldtek egy levelet, hogy akkor sürgősen fizessek be, de sok pénzt. Bementem az ügyfélszolgálatba, hogy dejszen azt mondták, amíg fellebbezést nem bírálnak el, addig nem ketyeg az óra. És nem bírálták el. Tömören összefoglaltam a néninek az előzményeket, nézegette a számítógépét, megkérdezte, hogy engedély? Mondtam igen, nyolckerületi parkolási lakos, csak későn váltottuk ki. Még egy kicsit nézte, aztán fogta, és kitörölte a rendszerből a tartozást. Még papírt is adott róla. Volt egy olyan érzésem, hogy nem egészen értette az esetet, de én elmondtam neki, lelkiismeretem tiszta. Meg olyan furcsa érzésem is volt, hogy most nagyon ügyesen elintéztem valamit, holott hát nem, valami rajtam teljesen kívül álló ok miatt pont így intéződött el. De az asszony is büszke volt rám, úgyhogy lehet, hogy mégis. Csak nem büszke a semmiért.

Mondta az ügyintéző néni azt is, hogy biztos azért morcolódnak, miközben meg nem bíráltak el, mert hát nem értek össze a szálak. Huszonötezer levelet kell feldolgozniuk. A szívem majdnem megesett a szegény Centrum Parkolón.