fő/blog

main/blog

szövegek

texts

zenék

music

archívum

archives

levél

mail

Szóval az archívum több részre tagolódik, felhasználóbarátkozásból.

Lent olvasható a Best of, ami nekem annak tűnt abban a történelmi pillanatban, amikor átfutottam az életművemet. Nagyrészt okos elmélkedések és csúnya kiosztások, viszonylag kevés énblogszerű. Ha kimaradt a kedvenc r.a-postod, tárgyalhatunk. Akit érdekel az egész, úgy, ahogy volt, minden szépítés nélkül, az félévenkénti bontásban megtekintheti:

2007 i. 2006 iv. 2006 iii. 2006 ii. 2006 i. 2005 iv. 2005 iii. 2005 ii. 2005 i. 2004 iv.

És a négy régi dizájn is megörökíttetett: előző azelőtti ősi legkezdetibb

A best of pediglen kezdődik egy komprehenzív tartalomjegyzékkel, talán itt tényleg használható.

Inkonzisztencia A törvények betartásával Magyar Tudományos Akadémia :-DDDD Amit a kép ábrázol Az EP-rutin Az Én Reformjavaslatom Megnyugtató A befejezetlenség mítosza Tünetek, panaszok Mentegetőzés Kultúra és magánszféra 2 Kultúra és magánszféra Mi a pina? Zenei sportteljesítmény Saját képemre és hasonlatosságomra Mit érdemes tennem? Asztalra csapás remix version Asztalra csapás extended version Asztalra csapás Mindenkit kritizálok Mikulás A hübrisztől a filozófiáig Drága Absztrakt óvodás Kritikából kihagytam Russelkonf 2 Pozitív Ars poetica 1 Az iPod és a kőbalta Ahol kapitalizmus van Leszámolás a leszámolással Leszámolás az ért. popzenével 2 Korim Kontra Kispál x dolog tölt el Előbb-utóbb megszereted A polgári gondolkodásban Nagypapám és  Metaösszeesküvés Hű az elveihez Párizs 5 Párizs 3 Autóval vécére CocoRosie, Antony A melltartó mint filozófiai metafora Névjegy Egy regényötlet Letépik a körmöd Zene, idő, figyelem Rövid mondat, hosszú GySzDKT Esküvő ismétlés Skálázás Vicces filozófia Motiválatlan levél Barátság beszámol Barátság v1.0 Idealista közel Underground Jellemváltozás 2 Jellemváltozás 2046 Megspórol UhFest beszámol1 UhFest honlap BPRádió pofátlan Bió-def Lemezalbum Álom-Doderer Anti-Vajda Fénymásol Avantgárd Ilyet én is Frappáns jelző Film: zeneiség Lassú film Önmagán túl ír Szellemi prosti Fordított Kant Feketeország Whitehouse Supersilent Elidegenedés 2 Elidegenedés 1 Freud 1

(2006.VII.31) [Inkonzisztencia]

Szóval ez úgy született, hogy írtam egy hosszúkritikát egy könyvről, Bezeczky Gábor: Véres aranykor, hosszú zsákutca (a kritika lényege röviden: jó; majd belinkelem, ha megjelent, felkerült), és utána levelezésbe keveredtem a szerzővel (a szokásos módon: ritkán válaszolok neki), és rákérdezett egy valóban másodlagos kifejtettségű passzusra, hogy: "Lehetséges azonban, hogy az inkoherencia bizonyos formái szükségképpen részei a nyelvnek, hogy a nyelv valamennyire mindig nyitott – és ekkor a dialógus sem feltétlenül „kölcsönhatás” és „konvergencia” [idézetek], hiszen nincs olyan szilárd azonossággal bíró nyelv, amely egy másik ilyennel kölcsönhatásra léphetne." Hogy ez mit jelent, valójában. Jó kérdés. Ezt írtam neki, amolyan kiindulópontnak (magamnak), elhagyva innen, ami elhagyandó (+ egy kicsi csak ide, nektek).

Szóval először is szeretném leszögezni, hogy itt a nyelv nem nyelvi szabályok összessége (akármik legyenek is azok), hanem valami olyasmi, amit Wittgensteint parafrazálva így foglalhatunk össze: egy nyelvet beszélni nem csak azt jelenti, hogy a szavak használatában, hanem hogy ítéleteinkben is megegyezünk. Szerintem ilyen (persze azért még nem elégségesen definiált) értelemben kell használnunk a nyelv szót, hogy pl. különféle nyelvek közötti párbeszédről beszélhessünk [amiről szó van a könyvben].

Először is a háttér (úgyismint milyen élmények miatt érdekel engem ez a dolog): függetlenül minden felvilágosodás-elítélő vagy -dekonstruáló stb. irányzattól, az azért mára látható, hogy az emberiség csak nem akarta elfogadni, hogy a gondolkodás csak koherens lehet (erről mindenkinek vannak rémisztő tapasztalatai, mármint amikor valaki szemrebbenés nélkül állít két egymásnak ellentmondó dolgot egy percen belül). Mármost szerintem a következőket állíthatjuk, hogy 1) minket, tudósokat különös fából faragtak, 2) nem faragtak különös fából, de van egy nagyszerű eszközünk, pont olyan jó (csak egy kicsit másképp működik), mint a matematikusoké-természettudósoké (eközben nem szabad azért túl közelről megnézni a természettudósokat), 3) a tudós legfeljebb törekedhet a koherenciára, de aligha fogja elérni, vagy ha igen, az nem rajta múlik stb. De ez még nem érv.

Az sem igazán érv, de szerintem van meggyőző ereje, amit egyszer az SzV-s analitikusokkal való (egyik) heves vitában kitaláltam: hogy a filozófia gyakorta épp' az inkonzisztenciák miatt ment előre; például ha Kant minden szálat elvarrt volna, nem lett volna Fichte, Schelling, Hegel, és aki őket éppen nem szereti, az nyilván könnyen tud szívének kedves filozófusokkal, irodalmárokkal stb. példákat találni.

És akkor valami érvféle, kicsit messzebbről indítva.

A mögöttes "elmélet" Stanley Cavelltől származik (The Claim of Reason; Excursus on Wittgenstein's Vision of Language című fejezet). Nagyjából arról szól, hogy a szavak jelentésének / használatának van egy bizonyos rugalmassága, de nem tetszőleges, és nem is előre belőhető és kijelölhető. Azt, hogy "táplál", használhatjuk úgy is, hogy "adatokat táplál a gépbe", vagy hogy "táplálja az önbizalmát", de például már nincs olyan (?), hogy "táplálja a félénkségét". Kapcsolódik ez a "családi hasonlóság" elgondoláshoz: nincs előre adott, kiemelhető, formális szabály, mégis, bizonyos dolgok hasonlítanak másokra, mások meg nem. (Cavell egyébként arra használja ezt az elgondolást, hogy a hagyományos ismeretelméletben használt "tud" (lásd: "valójában soha nem tudhatod, hogy...") stb. kifejezést elhelyezze, és így egy a hétköznapi nyelv filozófiájának egy sajátos értelmezésével "cáfolatot" dolgozzon ki a szkepticizmus "ellen".)

Ezen "elmélet" mellett leginkább az szól, ha elképzeljük, hogy milyen volna a nyelv, ha nem volna benne ilyen rugalmasság, illetve ha korlátlan rugalmasság jellemezné a szavakat, illetve ha a korlátolt rugalmasság "szabálya" előre látható és belőhető lenne.

A fontos számomra az, hogy azt, hogy bizonyos szavakat másként használunk, hogy olyan irányba tágítanánk a jelentésüket, amit már nem bír el, azt nem tudjuk magunk magunkról, önvizsgálattal megmondani. A szójelentések ilyesféle változásait mások hagyják jóvá vagy vetik el - ez utóbbi esetben persze gyakorolhatunk az önkritikát, de akár arra is juthatunk, hogy "nem élünk egy világban", hogy sajnos az illetővel (ebben a témában legalábbis, de esetleg semmiről) inkább nem fogunk beszélgetni.

Szerintem különböző nyelvek közti reménytelen összecsapások, pszeudodialógusok stb. nagyrészt ilyesféle dolgokon múlnak. Pl. elég sokan mondják, hogy a kontinentális filozófia és az analitikus filozófia útjai azért váltak el egymástól Husserlnél-Fregenél, akik pedig azért még nem voltak annyira távol egymástól, mert Husserl "túlságosan kitágította" az "értelem" szó használatát. De lásd mint fent: rengeteg példát lehetne találni a tudománytól alapvető politikai különbségekig. Amivel persze nem akarom azt állítani, hogy minden vita ilyen.

És azt sem akarom állítani, hogy minden "inkonzisztencia" ilyen (azon talán még egy kicsit kéne dolgozni, hogy egészen pontosan hogyan is függ össze ez az inkonzisztenciával), de az az elképzelésem, ami mellett most már nem érvelnék, hogy (talán?) az ordító hibákat leszámítva az (érdekes) inkonzisztencia is hasonlóképpen működik: hogy "belülről" nem látható, csak akkor, esetleg, ha mások tiltakoznak ellene. És ekkor választhatunk: vagy ragaszkodunk az álláspontunkhoz, vagy elismerjük az inkonzisztenciát, és igyekszünk kiküszöbölni. (Esetleg elismerjük, de büszkén ragaszkodunk hozzá. Az én kis inkonzisztenciám. A felvilágosodás filozófusai ettől másznának a leginkább falra, ha ez valakit izgat.)

Látni kell, hogy mindegyik lehetőség (már amennyiben kicsit is fontos dologról van szó) nyereségekkel és veszteségekkel jár. Az valóban nem egy szép vagy rokonszenves dolog, ha valaki a veszteségeket nem méri fel, ha túl könnyen lemond a vitapartnerekről; bizonyos esetekben ez aligha elkerülhető, de alighanem ha túl sokat csináljuk, elég unalmassá is válhat az életünk. (Gondolja ezt kívülről az az ember, aki azt hiszi magáról, hogy ő nem ilyen.)

Hát nagyjából ilyesmit értettem a nyelv "nyitottságán" illetve hozzá tartozó, vagyis pontosabban előre nem látható és így nem kiküszöbölhető inkonzisztencián; illetve ez van amögött, hogy szerintem a különböző nyelvek közti "belső" párbeszéd (egy emberen belül, aki egyszerre több "nyelvet", az eddigi értelemben, beszélhet) más, mint a "külső" (kül. emberek közt mármint) [ez egy másik helyen van a kritikámban] - bár ez utóbbiról szintén nem gondolom, hogy elégségesen kifejtettem, megalapoztam volna.

[Tudom, hogy a végét egy kicsit összecsaptam, de hát így is túl hosszú.]

(2006.VII.24) [A törvények betartásával]

Azt mondja a közsz. tévében egy bácsi, valami traumatológus fővalaki, hogy: "A törvények betartásával a folyamatos betegellátást biztosan nem lehet megoldani." Aztán még bevágják a minisztert, aki meg azt mondja, hogy a törvényeket be kell tartani. Mint az összeesküvés-elméletekben, én már mindenben allegóriát látok, vagy metonímiát: bárhová nézel, amit látsz, az az ország egészének működését példázza.

1) A törvényt ha betartják, minden összeomlik. No de mi ilyenkor a teendő: a törvény meghozatala előtt jelezni az illetékeseknek, nagy baj lenne (van), ha nem megy, a nyilvánossághoz fordulni. Ha nagyon mélyen beletúrok a memóriámba, mintha lett volna ilyesmi, de hát ki vette észre? Akármi történik az egészségügyben, az erre hivatottak (Kamara stb.) elmondja, hogy na ettől tényleg minden összeomlik (az ellenzék jó esetben kitalál valami szerintük kellően szellemes vagy rémisztő szintagmát, és akkor azt elmondja százszor, fontos ügyekben csinálnak pólót is); ennek ellenére a törvényt elfogadják, és nem omlik össze a minden, valahogy mennek tovább a dolgok, orvosok nem halnak éhen, betegek sem feltétlenül (demagógia), business as usual. A törvények, amikről szó volt (valami korlátozás, hogy egy orvos nem dolgozhat akárhány óránál többet egyvégtében, ha jól emlékszem; meg a színlelt szerződéses), már legalább néhány éve érvényben vannak; csak éppen most azt találta ki a miniszter, hogy be köll őket tartani.

2) Ami mutatja, hogy mit is jelent az, hogy törvény e szép kis jogállamban. Nem azért van, hogy betartsuk (akár azért, mert rendes állampolgárok vagyunk, akár azért, mert különben bajunk esik), hanem azért, hogy ööö, mit kell írni valami papírra. A legviccesebb az, hogy a törvényeket már úgy hozzák, hogy ez szem előtt van tartva; nagyjából lehet sejteni, hogy mi fog történni, ha ez-és-ez lesz a törvény, és az ilyen sejtések alapján írnak valami novellát a Magyar Közlöny nevű irodalmi folyóiratba. Azt, hogy e szövegeket nem kell referenciálisan olvasni (mintha valaminek megfelelnének az ún. valóságban, vagy ad absurdum valamit változtatnának rajta), az is mutatja, hogy igen gyakran előfordul, hogy egy törvényhez elfelejtik megteremteni a minimális feltételeket, amik mellett azokat be lehetne tartani.

(Például az ELTE, de nem tartom kizártnak, hogy egyéb egyetemek is éveken át mulasztásos jogsértésben volt, mert nem tartotta be a tanárképzés átalakulását előíró rendeleteket. Merthogy a minisztérium meg (Magyar Bálinté, ne feledjük e nevet) elfelejtette a megnövekedett költségű elképzelt tanárképzéshez biztosítani a megnövekedett pénzt az egyetemnek. Ennyit arról a feltételezésről, hogy a konfliktusban a szadeszos miniszternek lenne igaza; bár ezt akár a priori kizárhattuk volna.)

3) A közszolgálati tévé meg erről annyit bír, hogy: ez azt mondja, A, a másik meg, hogy nem-A. Ennyi. Álmodozzunk: hogy mondjuk lenne egy tévé, közszolgálatinak hívnák, és egy ilyen esetben beszámolna arról, hogy: milyen törvényekről is van szó pontosan; milyen érvek vannak az egyik és a másik oldalon; az érvek közül melyiket mennyire lehet ún. tények alapján megalapozottnak tartani; milyen okok alapján / célok elérésére hozták a törvényeket; ezek mögött ha van, mi az átfogó elképzelés (ún. vízió). Hogy tehát a néző eldönthesse, szerinte ez jó törvény, ne sírjon a hülye orvos (mert mondjuk mostantól akkor neki is adóznia kéne legalább a papíron lévő jövedelme után), vagy hogy rossz a törvény, le a barom miniszterrel. Netán: milyen külföldi példák vannak; ottan mi hogy működik; mi működik másként és mi miért nem - tök fölösleges sorolni, nem kell újságíródiploma hozzá, de még egy híres külföldi médiát se kell megnézni, csak gondolkodni két másodpercet.

És azt ne mondja senki, hogy azért, mert a mai rohanó világba' (meg ugye ott a küzdelem a kertévékkel is! megint leadják a badszpencert, hát azzal hogy keljünk versenyre?!?!) nincs idő egy ilyen bonyolult témát koverolni; mert speciel éppen hogy az idő az egyetlen dolog, ami van a köztévének. Ugyane híradóban oknyomozva feltárták hosszú, hosszú perceken át, hogy milyen kurva nagy vihar volt; eszüket, bátorságukat és kitartásukat a végsőkig kihasználva a riporterek kimentek a Délihez, és megmutatták vicces képeken, hogy milyen kurva nagy vihar volt, valamint sok sok embert meg is szólaltattak, akik elmondták mind, hogy milyen kurva nagy vihar volt.

Esküszöm, ebben az országban a legcsodálatosabb az, hogy létezik még egyáltalán. Nincs az a természet- vagy társadalomtudomány, valamint gazdaság-, jog- és politikafilozófia, amelynek két tetszőlegesen kiválasztott alapvető elvéből ne következne az, hogy Magyarországnak már évtizedekkel ezelőtt meg kellett volna szűnnie. És mi mégis itt vagyunk, és ahogy elnézem, ugyanebben az állapotban maradunk még legalább néhány emberöltő erejéig.

(2006.VII.13) [Magyar Tudományos Akadémia :-DDDD]

(Ide kéne valami frappáns Karinthy- vagy Joseph Heller-idézet mottónak)

Egyszer már leírtam itt, hogy mennyivel jobban járunk, ha a hazai tudományos élet ún. visszásságain inkább nevetünk, mint bosszankodunk: ez utóbbira is van elég okunk, ám eredménye úgyis csak az egészségkárosodás, míg állítólag a nevetés viszont egészséges. És nem is kell nagyon erőlködni, hogy megtaláljuk a bohózati elemeket a hazai tudományos életben; elég csak eltekinteni attól, hogy miről van szó (tudományról meg azért mégiscsak pénzről is, légyen az akármennyi). Az MTA elnöke például nemrég olyan vicceset mondott, hogy komolyan elgondolkodtam: talán annak idején a Legnagyobb Magyar valójában a kifinomult magyar humort támogató intézmény alapítására ajánlotta fel az adófizetők egy évi jószágát (vagy az a sajátja lett volna?).

Vannak olyan viccek, melyekhez szervesen hozzátartozik a hosszú (olykor hosszadalmas) bevezető. Ez is ilyen, szóval: a Nature nevű, bátran rangosnak nevezhető folyóirat megjelentetett egy cikket Hungary's science academy slammed as 'obsolete', magyar nyelvű összefoglalása többé-kevésbé olvasható az Indexen. A lényeg az, hogy külföldön eredményes, hazatelepülni kívánó tudósok munkáját kevesebbre értékeli az Akadémia, mint az itthoniakat; például csak "csak akkor kaphat teljes pontszámot egy cikk szerzője, ha a külföldön kiadott publikációnak első, vagy utolsó szerzője".

(Azért csak többé-kevésbé pontos összefoglalás az Index cikke, mert egy bohózatmozzanatot kihagytak: a Nature-ben megszólal az MTA külföldi kapcsolatokért felelős alelnöke, és miután általánosságban támogatja a külföldről hazajönni kívánó tudósok hazatelepülését, elmondja, hogy ő nem tud róla, hogy diszkriminatív szabályok volnának velük szemben, de "If these rules really are applied they need to be changed." Ha tényleg alkalmazzák ezeket a szabályokat. Ha csak dísznek vannak, akkor nyilván megváltozatni sem kell őket.)

A poén tehát Vizi E. Szilveszter az MTI-hez eljuttatott nyilatkozata, idézem az Indexről teljes terjedelmében: "Előítéletekkel teli a cikk, és ez meglepő a Nature részéről, amely számunkra, tudósok számára az egyik legrangosabb, legetikusabb folyóirat. A Magyar Tudományos Akadémia támogatja, hogy minél több tudós térjen haza. Nem igaz, hogy a külföldön publikált cikkek nem számítanak. Az opponensek a tudományos teljesítményt vizsgálják, azt, hogy elegendő első, vagy utolsó szerzős dolgozata van-e a jelentkezőnek, vagyis olyan tanulmánya, amelyet az ő gondolatai alapján valósított meg az adott munkacsoport."

Ez aztán tényleg olyan kifinomult poén, ami első, felületes olvasásra is üt, de aztán ahogy az ember ízlelgeti, úgy tárulnak fel újabb és újabb szépségei.

Előítéletekkel teli a cikk, és ez meglepő a Nature részéről, amely számunkra, tudósok számára az egyik legrangosabb, legetikusabb folyóirat.

Pisti mindig igazat mond, Pistit a lehető legjobb embernek gondoljuk, aki bármit mond is, azt mindig meg kell fontolni, kivéve, ha minket kritizál, mert abból biztos, hogy semmit nem érdemes megfontolni. És: előítéletekkel teli - milyen előítéletek (ráadásul több!) volnának egy olyan cikkben, amely semmi másból nem áll, mint bizonyos emberek nyilatkozataiból, ráadásul mindhárom érintett oldal: kritizáló tudósok, akadémiai alelnök, fenntartó miniszter megszólal benne? És egyáltalán: hogyan képzeljük el azt, hogy a Nature szerzőjének előítéletei vannak a magyar Akadémiával szemben? Esténként arról fröcsög a feleségének, hogy a magyar akadémikusok mind hülyék? A Legnagyobb Magyar egyévi jószágának vudu-bábuját szúrkálja a redakció egy elhagyatott szobájában?

A Magyar Tudományos Akadémia támogatja, hogy minél több tudós térjen haza. Nem igaz, hogy a külföldön publikált cikkek nem számítanak. Nyilvánvaló, hogy itt paródiáról van szó: a politikában oly elterjedt "nem igaz, hogy B, mert nem-B" típusú "érvelést" figurázza ki nagyon finoman az Akadémia elnöke.

Nem igaz, hogy a külföldön publikált cikkek nem számítanak. Ez aztán tényleg nagyon finom poén: ahhoz, hogy értsük, hogy itt viccről van szó, el kell olvasnunk az eredeti szöveget, ahol senki nem mondja, hogy "nem számítanak", hanem például azt, hogy "Nature has learned that the academy’s medical division treats non-Hungarian publications as worth only half as much as those published in Hungary." Az Akadémia elnöke ne tudná megkülönböztetni a "feleannyit" a "semmitől"? Hahahaha!

Az opponensek a tudományos teljesítményt vizsgálják, azt, hogy elegendő első, vagy utolsó szerzős dolgozata van-e a jelentkezőnek, vagyis olyan tanulmánya, amelyet az ő gondolatai alapján valósított meg az adott munkacsoport.

Van tehát egy állítás: nem jó, hogy csak X számít - az állítás cáfolata: ez nem igaz, mert csak X számít. Erre tényleg nem tud mást mondani az ember, csak ezt: ROTFLMAO. És ha már kiforogta magát a padlón (rolling on the floor), akkor tovább szemezgethet: alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy ezek szerint egy olyan cikk, ahol az illető sem nem első, sem nem utolsó szerző, az nem tudományos teljesítmény - feltéve ha ez külföldön született.

A Legnagyobb Magyar elégedetten csettint, csak azt sajnálja egy kicsit, hogy nem ragaszkodott hozzá, hogy az intézményt, melynek megalapítása az általános iskolai tankönyvek szerint az ő nevéhez fűződik, nem kereszteltette valami kifejezőbb névre, vagy legalább nem rakatott a név után egy szép kövér szmájlit.

(2006.VI.26) [Amit a kép ábrázol]

, az a kép értelme. (Wittgenstein: Tractatus, 2.221)

Megjelent a Pro Philosophia Füzetek (történet- és kultúrbölcseleti al-manah) Russell-száma, benne tőlem: Russell és a hétköznapi nyelv filozófiája, amit tehát már nemcsak itt lehet olvasni, hanem ott is. Ez a tartalomjegyzéke e számnak, ahhoz, aki előttem van benne (G.I.), lásd ezt itt, az elkészülési műhelytitkokról meg előtte.

A Pro Philosophiában mindig vannak rajzok, minden cikkhez más, én is kaptam egyet. Mindenkit játékra invitálok: vajon mit ábrázol a kép, miben kapcsolódik az írás témájához / címéhez? Jó megfejtés nincs, a szellemességet díjazom. Segítség: a Wittgenstein Russell-kritikája (Cserne Katalin) elé került képet is beszkenneltem, azon legalább van két ember (az egyik Russell, a másik Witti? Akkor melyik melyik? Vagy ez nagyon földhözragadt értelmezés?) Szóval itt vannak a képek belapolvasózva.

Tippeket ide jobbra vagy levélbe kérek. Van nyeremény is: maga a lapszám, a maga fizikai valójában. Ui. már megjelent néhány hete, de ezt csak azért tudom, mert ujjamat a hazai filozófiai folyóiratpiac üterén tartom, értesítés nuku; le is mondtam arról, hogy kapok belőle repipéldányt, ma úgyis jártam könyvesboltban, megvettem, erre itthon vár egy e-mail, hogy átvehetem az enyémet. Keletkezett hát egy fölöspéldány, névértéken ötszáz forint, ezért megéri! A nyertes az, akit én nyertesnek nevezek.

(2006.VI.18) [Az EP-rutin]

Elolvasgattam az új Esterházy-könyvet, nettó néhány óra, mondhatni rutinmunka és (most következik az a rész, amit hivatalosan nem mernék leírni, ezért jó, hogy feltalálták/felfedezték a blogot, erre való, (vagyis) erre használom) megírni is valószínűleg rutinmunka lehetett. De ezt most nem úgy értem, vagyis hát nem csak.

Minden bizonnyal aki megír két novellát (két mondatot), az már rutinból is ír. Van, aki erről nem tud (ettől még lehet jó), van, aki igen - ezek bizonnyal okosabbak, de az okosság még nem feltétlenül irodalmi erény. Esterházy tud róla, ki is játssza, el is játszik vele, de ezt is sokan csinálják, és mégse olyan jól (jók), mint ő: mert a legtöbben görcsösen csinálják, mintegy örvendezve azon, hogy ők milyen okosak (lám, én tudom, hogy a rutin vezet, és ezzel máris kijátszottam őt) - míg Esterházynál mindez olyan könnyedén megy: rutin, reflexió, reflexiórutin (és így tovább meddig?). (Mint ahogy könnyed, ahogy a műveltségét (ide beírná, hogy Bildung?) mozgatja, lásd rögtön a címet: egy Céline-utalás.)

A fotball-tematikához nem illő módon egy pingpong- (vagy tenisz-)allegóriával: állandóan feladja magának a labdát, aztán lecsapja, illetve állandóan feladódik, feladja a nyelv, és akkor igazán jó, amikor nem lehet eldönteni, hogy melyik történik. Néha viszont necces, megint máskor meg beleüti a hálóba, főleg, ha túl erősen üti, vagy ha nem figyel egy kicsit.

Itt például szerintem nem figyelt, és úgy ütött a hálóba: "Ki emlékszik egy jó bíróra, mondjuk, egy vesztes meccs után? Inkább keresünk benne valami szeplőt, s aki keres, talál. [Már ez se túl, de most jön külön bekezdésbe kiemelve:] Van, hogy más sincs, mint szeplő." (48) Szintén lapos poénra végződik Mari és Karló szomorú (tragikus?) története. Egy harmadvonalbéli író fejezne be így egy novellát, visszahozva szó szerinti ismétlésekkel egy korábbi motívumot, és végül három ponttal: "akkor, régen, amikortájt Varga Zoli oda-vissza..." (80) És hát lásd rögtön a címet.

Egy példa a neccre: de ez aztán olyan, hogy megalapozott bírói döntést, átment-e a hálón vagy visszacsorgott, csak alapos megfontolás után lehet hozni. "A frankfurti este eltelt (egy regényben úgy írnám: az estéről, mely mély volt, sötét és titokzatos, beszámolni nem tartozik munkaköri kötelességeim közé; lehet, hogy egy pocsék regény volna?), reggeli a hotelban, mellettem nagyobb társaság." (68) Szerintem átment, de megértem, aki szerint nem.

És persze a rengeteg találat, amikből most csak kettőt, apák-fiúk témakörben: "A férfi [az apja], akinek, többek között, az életemet köszönhetem, fontoskodva* [lent egy csodás lábjegyzet] ráncolja a homlokát" (35), ill. "1000 kilométerre az otthonomtól, szeretteimtől, hű nejemtől és engemet titkon tisztelő gyermekeimtől" (131).

Szerintem emiatt a könnyedség miatt van, hogy Esterházy sztár (a sztár), nem a kényeskedő barom fajtából, hanem aki akármit ír, az újság azzal dicsekszik és az olvasók is kajálják (akik egyáltalán szóba jöhetnek), felkérésekkel bombázzák Németországból is és ő eleget tesz (mint e könyvben, -vel is, lásd erről itt). Mint ahogy nem sztár pl. Tandori, pedig neki is van (mennyire hasonló és mennyire más) rutinja, ő is ír a mindenhová; neki is van rajongótábora, de neki csak: keménymag. (Nem értékítélet, nyilván, egyik irányba sem.)

(PS: volt egy olyan szándékom, hogy a stílusát e bejegyzésnek kissé EP-paródiába fordítom, de valószínűleg inkább lett ön-.)

(2006.V.22) [Az Én Reformjavaslatom]

Alkotó értelmiségiként kissé szégyellem is magam, hogy mindezidáig nem tettem javallatot arra, hogy hogyan is kellene átalakítani a magyar (...)-t. Igazából az APEH segített, pontosabban a [...] intézmény, amely úgy fizetett a feleségemnek, hogy annak eredményeképp ma 106 440 forintot fizethettünk be az adóhatóságnak. Nem is az, hogy nyilván más ezt egy összegben kiadni, mint havi 8870 Ft-ot, hanem hogy ahelyett, hogy azt a pénzt nem is látnád, egyszerűen egy rubrikában van a fizetési papírodon, hogy mennyivel kevesebbet kapsz egy másik rubrikához (ún. bruttó) képest, ehelyett ott van a kezedben, igazi pénz, igazából befizeted. (Igazából nem én fizettem be, de ez mellékes.) Szóval ez adta az ötletet az Én Reformjavaslatomhoz, ami egyszerre javítja az adómorált és az állam átláthatóságát, sőt, egyéb kívánatos hatásai is vannak.

Az ötlet az, hogy tegyük adóforintjainkat majdnem olyan konkréttá, mintha tényleg így ("valódi") pénzben fizetnénk be őket, és követhessük nyomon a sorsukat. Bár a pénz valódi (absztrakt) természetének ez ellentmond, de hát mire való az állam, ha nem arra, hogy mindenféle dolgok természetén erőszakot tegyen?

Szóval lenne egy hivatal, amelynek segítségével az adózók nyomon követnék a pénzük sorsát. Mondjuk mindenki kiválaszthatna egy területet (kultúra, közszolgáltatások, oktatás, hadügy, mittudomén), és aztán megtudhatná, hogy pl. "az Ön adójából 78 412 Forintot a Kiskunlacháza 3. Számú Általános Iskola portásának fizetésére költöttünk." Vagy: "az Ön adójából vásároltunk 354 kg aszfaltot a 894-es másodrendű út felújításához." Vagy: "az Ön adójából lemostunk a Művészetek Palotájának ablakaiból 35 m²-t." [Átláthatóság: pipa] És akkor az Adózó Állampolgár elmehetne, és megnézhetné az ablakokat, és látná, hogy szép tiszták, és örülne, és legközelebb nagyobb örömmel fizetné be az adóját [Adómorál javítása: pipa]. Vagy látná, hogy mocskosak az ablakok, és mérges lenne, és írna levelet, hogy tessék az én pénzemből úgy tisztítani, hogy aztán tiszták legyenek. Vagy látná, hogy a portás molesztálja a gyerekeket, és feljelentené. [Állampolgári részvétel serkentése: pipa; közszolgáltatások javításának serkentése: pipa]

Persze ehhez létre kell hozni az Adóforintokat Követő Hivatalt, kialakítani a technikát, az infrastruktúrát és kiképezni a személyeket - de hát minden reform rövid távon kiadással jár és csak hosszú távon érzékelteti jótékony hatásait. [Reformokkal kapcsolatos közhely: pipa]

Külön szépsége az egésznek, hogy ez a Hivatal természetesen szintén állami intézmény lenne, vagyis adóforintokat is költenének a működtetésére, tehát saját magáról is küldene ki jelentéseket. Akinek van türelme hozzá, az azt is végigsakkozhatja, hogy valamilyen átlós eljárás (ad notam Gödel-tétel) kihozható-e a dologból. [K+F: pipa - és végül persze: költséges hatástanulmány elkészíttetése az ötlet kiagyalójával: PIPA]

(2006.V.12) [Megnyugtató]

Ebbe a szövegbe azóta vagyok beleszeretve, hogy először láttam, első liftezésemkor a dolgozómban; és most sikerült megszereznem, tessék:

"Tájékoztatjuk a Tisztelt Utasokat, hogy 2002. szeptember 1-jétől a felvonóban új vészjelző berendezés üzemel. A rendszert az újonnan beszerelt panelen elhelyezett vészjelző gomb, illetve a régi vészcsengő gomb 3 másodperces folyamatos nyomva tartásával lehet működésbe hozni. A működés során egy megnyugtató hang közli, hogy  a kapcsolatfelvétel megkezdődött a hibaelhárítóval, és a kapcsolat létrejöttéig legyenek türelemmel. A kapcsolat 1-2 percen belül létrejön. A kétirányú közvetlen kapcsolat létrejöttével a hibaelhárító szintén megnyugtatja az utast, megpróbál telefonon keresztül segíteni, ha ez nem sikerül, tájékoztatja a bentrekedt utast, mennyi idő alatt ér a helyszínre.

A vészjelző gomb megnyomásával bármikor kapcsolat teremthető a kabin és a hibaelhárító között. Bármilyen rendellenesség esetén, illetve, ha a rendszer működéséről szeretne többet megtudni, a kapcsolat létrejötte után a hibaelhárító felvilágosítja Önt."

Ez annyira szép, csak most látom; amikor liftezek, akkor általában csak a "megnyugtató hang" meg "a hibaelhárító szintén megnyugtatja az utast" vidítja fel a szívemet. Az illokúció és a perlokúció összetévesztése: az illokúció, hogy mit teszel (azzal, hogy mondasz valamit), a perlokúció, hogy mi a hatás - az illokúciót ki lehet fejezni igével ("Megígérem, hogy...", "Kijelentem, hogy..."), míg a (remélt) perlokúcióval ez elég vicces hatású lesz ("Meggyőzlek arról, hogy...", meg ez itt). (Van egyébként még egy beszédaktusos hiba: "közli, hogy [...] legyenek türelemmel.") De tele van apró, gyönyörű részletekkel, egy aranybánya az egész! Miközben gépeltem be, jöttem rá, hogy magát az újonnan beszerelt panelen elhelyezett vészjelző gombot még sohase nem is néztem meg. Kíváncsi vagyok, hogyan adnának felvilágosítást, de azt nem lehet csak úgy, azért meg kell dolgozni, legalább valami frappáns kérdést kéne kitalálni.

(2006.V.8) [A befejezetlenség mítosza]

Van valami nagyon izgató a befejezetlen művekben, valami misztikus; mítoszuk ráadásul pont fordítva működik, mint ahogy az az irodalmi szövegek körül történni szokott. A befejezett nagy műveket ugyanis az életrajz mitizálása által szokás magyarázni (hogy aztán az irodalom-, filozófia- és egyéb történészek élvezettel demitizálhassanak), míg a befejezetlen nagy műveknél azt látjuk, hogy még abban az esetben is, mikor a hétköznapi józan ész számára úgy tűnik, hogy a szerzőt az akadályozta meg a mű befejezésében, hogy elhalálozott, tulajdonképpen a befejezetlenségnek akkor is "belső" okai vannak: maga a mű, nem nagysága ellenére, hanem éppen abból következően befejezhetetlen.

(Csak zárójelben egy magyarázatkísérlet: ennek talán az lehet az oka, hogy a mitikus Szerző élete, amellyel a szakrális Mű magyarázható, nem folyhat csak úgy véletlenszerűen: Ő nem halhat meg csak úgy, mondjuk holmi betegség folytán - ami történik, annak úgy kellett lennie, és ha a betegséget nem tudjuk kimagyarázni (bár gyakran azt is sikerül, vö. pl. Vörösmarty, Ady, stb.), akkor legalább a befejezetlenséget kell. A műhöz képest "külső" és "belső" "szükségszerűségek" amúgy is elég bonyolult viszonyban állnak egymással a kultikus irodalomértésben.)

A filozófiában a leghíresebb befejezetlen könyv ugye Heidegger Lét és idője, ami abból a szempontból is szerencsés, hogy Heidegger nem halt meg, viszont soha nem mondta meg egészen egyértelműen, hogy miért nem folytatta a könyvét, csak szokás szerint (értsd: a "Fordulat" utáni bevett szokása szerint) néhány misztikus bon mot-t ejtett el ezügyben. Ezért aztán könyvek, tanulmányok, mi több, szemináriumi dolgozatok tömkelege foglalkozhat azzal, hogy megfejtse: miért is befejezhetetlen a Lét és idő. De vannak még többé vagy kevésbé hasonló könyvek, csak a huszadik századból kapásból eszembe jut még Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásokja és Merleau-Ponty A látható és a láthatatlan. Az irodalomban pedig a leghíresebb befejez(het)etlen mű minden bizonnyal A tulajdonságok nélküli ember.

Az egyik legjobb írás, amit valaha Heideggerről olvastam, a következő brilliáns mondatokat tartalmazza rögtön az elején: "nem állok elő azzal (...), hogy Heidegger "megfutamodását" e program elől megokoljam, egyáltalán, hogy "megfutamodásról" beszéljek, és ennek okait magában a programban benne rejlő szükségszerűségként mutassam fel. Valójában egy filozófiai mű befejezetlensége nem kevésbé meglepő, mintha azt befejezik. Szükségszerűségek pedig már egyetlen sor papírra vetésekor keletkeznek." (Moldvay Tamás: Heidegger futása in: Kukla Krisztián - Sutyák Tibor (szerk.): Kitolási szakasz. Fiatal filozófusok antológiája, József Attila Kör - Balassi Kiadó, [h. n.], 1997, 11.)

Tipikus aha-élményem volt, mikor ezt olvastam: sose gondoltam volna rá, de valójában minden bon mot-szerűsége mellett teljesen igaznak gondolom, hogy "Valójában egy filozófiai mű befejezetlensége nem kevésbé meglepő, mintha azt befejezik." Akár nagyon (vigyázat!) mély következtetéseket is le lehetne vonni ebből, de maradjunk a felszínes szórakoztatásnál, és képzeljük el, hogy mondjuk Hegel megírja A szellem fenomenológiája nagy részét, aztán mit tudom én, mondjuk kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot egy multi igazgatótanácsi állására, és élete végéig gazdag juppiként él. Képzeljük csak el, hogy hány rendkívül frappáns magyarázat született volna arról, hogy miért befejezhetetlen a SzF! De ugyanezt szinte bármelyik valamirevaló filozófiai műről el lehetne mondani; és mindenki, aki egy kicsit is tájékozott az irodalomtudományban, csuklóból fel tudna vázolni legalább két-három elgondolást arról, hogy miért nem lehet(ett volna) befejezni az Ulyssest, Az eltűnt idő nyomábant, satöbbi, satöbbi. Ami igazi elmetornát, valódi kihívást jelentene, az éppen az volna, hogy a Kántor nyomozról vagy egy véletlenszerűen kiválasztott Romana-füzetről (vannak még ezek?) bizonyítsunk be hasonlót.

Akár még azt is mondhatnánk, hogy amelyik műről nem lehetne bebizonyítani, hogy "befejezhetetlen", azt nem is érdemes elolvasni. Na jó, ez így nem igaz, és igazságtalan is, de egy bon mot kedvéért az ember felülemelkedik ezen, nem? (És még vissza is fogtam magam, a mondat ugyanis úgy fogant meg az elmémben, hogy: amelyik könyvet be lehet fejezni, azt nem érdemes elolvasni.)

(2006.IV.25) [Tünetek, panaszok]

Beteg lettem (megfáztam), legyengültem, olyannyira, hogy: délután betettem az egyik cédét, amit Kremsben vettem (csak négyet, a héten, igazán dicséretes visszafogottság, a duplája is az volna), zeitkratzer: noise\...[lärm]; amennyire kispolgári reflexeim (szomszédok iránti empátiám) engedte, követtem az utasítást: "to listen to at an extremly loud level", majd szépen elaludtam.

Ami átvezet minket a kérdéshez (szép fordulat, most jövök rá, már régóta szerettem volna használni), amit r.v. fogalmazott meg: "Pontosan mi a különbség a tünet és a kifejezés között? Van bennük közös?" Először azt gondoltam, hogy hát ez egyszerű kérdés, aztán sajnos rájöttem, hogy olyan helyzetbe manővereztem magam (vezettek maguk a dolgok, mondaná Heidegger), hogy nehezen tudok válaszolni erre (éreztem én, hogy nem kéne odaírni). Lévén ha mondjuk azt a kézenfekvő állítást teszem, hogy a kifejezés az, ami akaratlagos (szemben a tünettel), akkor saját elméletemet rombolom le, mely szerint is minden kifejezésben van valami, ami nem akaratlagos, hanem legfeljebb utólag vállalható. Tehát akkor legyen mondjuk az, ha tünetnek nevezel valamit, az egyik módja annak, amikor valamiről, amit a tested csinált, nem vagy hajlandó elismerni, hogy az valamit kifejezett. A pszichoszomatikus betegség pont az, aminek a tüneteit a másik (aki a betegséget pszichoszomatikusnak tartja) kifejez(őd)ésnek veszi; és már a színes magazinokba is beszivárgott az elképzelés, hogy a gyógyulás titka az, hogy a beteg is elismerje, hogy azok (különben csak: tüneti kezelés, ismerjük; itt hozzáértés hiányában kihagyok egy pszichoanalízisről szóló eszmefuttatást). Persze a határ a mezei tünetek és a pszichoszomatikus kifejeződések között meglehetősen bizonytalan; azt hiszem, közismert, hogy legalább részben társadalmi konstrukció - de csak részben, mert azt mondani, hogy minden tünet valójában kifejezés, a test olyan átszellemítéséhez vezet, amit aligha lehet (tudok én) elfogadni. (Amolyan new age-íze van neki.)

A tünet az ok-okozat rendje szerint működik (úgy magyarázzuk), míg a kifejezés nem. (Hogy az, hogy "mondani akarok valamit" volna az oka annak, hogy mondasz valamit, remélem, látható, számtalan sebből vérző elgondolás.) A furcsaság ekkor az, hogy ha azt állítjuk, hogy vannak tünetek, amik nem kifejezések (plusz tudjuk, hogy vannak kifejezések, tehát nem vagyunk szélsőségesen redukcionisták, akik minden testi működést fizikai működésnek és semmi másnak nem tartanak), akkor a testünknek lesznek gépszerűen működő részei meg énszerűen működők, és e kettő határai állandóan változnak (és amikor meghalunk, akkor az egész géppé lesz). Ami egyrészt furcsa, ugyanakkor a fenébe is, tényleg így gondolkodunk a testünkről. Hogy mi a miénk a testünkből, az nem adott, hanem folyamatosan dolgoznunk kell rajta, többek között éppen a testünk ellenében.

(2006.IV.17) [Mentegetőzés]

A föltámadás jegyében akkor itt van, hogy mire jutottam azóta azügyben.

Először a mentegetőzésről. Miként azt svarcaufvejsz bebizonyítottam (bizony!), ha valamit kifejezel, akkor annak legalább egy része nincs az uralmad alatt, csak passzívan szembesülsz azzal, hogy mit is mondtál, holott te magad mondtad. És innen már csak egy ugrás az általános tétel, hogy voltaképpen teljes egészünkben kifejezés vagyunk. Ha kevésbé frappánsan (nagyképűen) akarjuk ezt megfogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy nincs olyan porcikánk, amely ne bizonyulhatna bármikor valami kifejezésének. Nem abban az értelemben, hogy mondjuk fel kéne tennünk egy (!) (legalább egy) Istent, aki állandóan figyeli minden mozdulatunkat, hanem hogy nincs olyan helyzet, amikor teljességgel kizárható volna, hogy mondjuk valaki lát minket, és egy kézmozdulatunkat ennek-annak a kifejezéséként érti. Mint oly gyakran, ezt is éppen azzal bizonyíthatjuk, hogy olykor milyen erőfeszítésekre vagyunk képesek azért, hogy ne lássanak minket. (Egyébként Nietzschének van egy hasonló ötlete A tragédia születésében, hogy a régi görögök talán azért találtak ki mindenféle isteneket, hogy ne maradjon szenvedés észrevétlenül.) És a porcika kifejezés kurziválása sem véletlen (hogy is lenne az!), hiszen remélem jól látható, hogy itt tulajdonképpen testiségünk értelméről van szó. (Fontos, hogy megint a sajáttest-értelemben, bár nem feltétlenül az "átélt test" jelentésben - mindenesetre nem arról van szó, hogy mondjuk a láz "kifejezné" ezt-meg-azt a betegséget: a kifejezés nem tünet.)

Nyilvánvalóan kifejezéseink azon része, amelynek nem vagyunk urai, gyakran nem okoz fennakadást; ugyanakkor nem igaz, hogy ez volna a normális eset, és a fennakadás a kivételes, ugyanis éppen ennyire mindennapos, hogy szembesülünk azzal, hogy mit fejeztünk (állítólag) még ki azon túl, amit szándékoztunk. Van olyan elképzelés, amely szerint minden tettünk válasz - de nem kell ezt elfogadnunk ahhoz, hogy lássuk, hogy kifejezésünk többletével mindig kívülről szembesülünk: akár a másik ember válaszából, akár reflektálás (tudjuk, tükröz(őd)és) által. És ekkor tényleg nincs más út, mint a mentegetőzés, tehát a munkálkodás azon, hogy (jó esetben közösen) kidolgozzuk: mennyire és hogyan "gondoltuk azt" (vagyunk azok), amit kifejeztünk, meg hogy egyáltalán mi is volt az - a tiltakozás ("már megint mit adsz a számba"), ami viszont (régi trükk a filozófiában) szintén e munkálkodás egyik lehetősége (valami olyasmit jelent: lehetséges olyasmit tulajdonítani nekem, amit nem szándékoztam kifejezni, de most éppen ez nem volt fair). Hogy itt tulajdonképpen egyetlen kategória különféle változatairól van szó, vagy két (esetleg több), lényegileg különböző válaszreakcióról, ezt most nem tudnám eldönteni; mindkét megoldásnak vannak jelentékeny képviselői. (Hogy mást ne mondjak, Sartre-nál is vannak ebbe az irányba utaló jelek: nagyon okos faszi volt, kár, hogy mindig elrontotta.) Mint ahogy igazából azt is igazolni kellene, hogy ha nem mindig "észleljük", hogy "kifejezés vagyunk", akkor mégis mi igazolja az ilyesféle általános tételeket: a fenomenológiában szokásos eljárásmód ilyenkor az, hogy olyan tapasztalatokat keresünk, amelyek ugyan maguk akár egészen egyediek és különösek, mégis, bennük ilyesféle általánosságokat élünk át (noha persze nem feltétlenül tudatosan, fogalmilag megragadva: a filozófus oly gyakran hasonlít az erőszakos és idegesítő beszélgetőtárshoz, aki (ismét csak!) jobban ismer minket, mint mi magunkat; ráadásul szinte kivétel nélkül azt állítja, hogy a mi érdekünkben jár el). (Ez az eljárás nagyban különbözik mondjuk az induktív általánosítástól!)

Végül egy sejtés: lehet, hogy valahol ezen a környéken kell keresgélnünk legalább az egyik forrását annak a jelen pillanatban meglehetősen kiirthatatlannak tűnő elgondolásunknak, hogy test és tudat (vagy valami hasonló) vagyunk, vagyis hogy e kettő között szakadék vagy legalább egy kis rés van.

(2006.III.27) [Kultúra és magánszféra 2]

Azt írja itt jobbra zz (archiválási és üvegérv szempontokból megismétlem; hogy ki ő, azt vagy elárulja nekünk, vagy a jövő filológusaira vár a szép feladat, hogy kiderítsék ("a jövő filológusai" kifejezés nagy kedvencem, vajon ki ismeri még?)): "A kultúra ellentéte az, ha valakinek mondanivalója van a világról? De miért is? Gondolatmenetedben nem válik szét eléggé az alkotói és befogadói szempont - az alkotás "miértje" feljebb problematikus, lejjebb már nem (utóbbival értek egyet). Ráadásul a görögöknél személyeskedőbb népség aligha élt, mégis csináltak kultúrát. Prótagorász mint novellahős Platónnál etc. Ráadásul számoljunk le az érdek nélküli tetszéssel, legalább is kultúrkritikánk erejéig, habár nyilván igazad van abban, hogy nem lehet kultúrát csinálni nem nyilvános kritériumokra hivatkozva, mint pl. barátság. De ha megtalálod az érveket? Hogy miért szeresd? Az avantgárd programatikus kultúrája pl. milyen közel áll hozzád, nem?"

Nem voltam elég világos, úgyhogy most összefoglalnám, amit le kívántam volna írni. Előre bocsátanám, hogy amit ebben a bekezdésben leírok, az csak a tiszta eset, ami a valóságban ritkán fordul elő. A kultúrának nevezett szférába tartozó (oda számított) megnyilatkozásoknál a megnyilatkozást önmagában ítéljük meg, nem abban az értelemben, hogy ne volnának (hozzá képes külső) mércéink, hanem hogy a szerző mentegetőzései, magyarázatai, személyes ezei-azai nem számítanak: vagy nincsenek (nem állnak rendelkezésre, mert halott vagy messze van és külföldiül beszél stb.), vagy érdektelenek (pl. hogy a tehetségtelen zenész az ő lelkét nyomasztó érzéseket akarta dalba önteni) - ezt neveztem alant kíméletlenségnek. Van (vagy legalábbis lehetséges) mondanivaló, de kizárólag az, ami és ahogy a megnyilatkozásból kiolvasható. Ellenben a magánszféra működése pont azon alapszik, hogy elvileg mindig megvan a lehetőség a helyesbítésre, bocsánatkérésre, vagy éppen öriharira. A mondanivalót folytonos korrekciókon keresztül közelítgethetjük. - Arra egyébként most jöttem rá, hogy ez azt is látszik jelenteni, hogy a kultúra nem párbeszéd, de ez nem baj, mert tényleg nem az, vagy legalábbis nem úgy az, ahogy a magánpárbeszédek. ("A kultúra mint nagy szellemek párbeszéde" vagy "párbeszéd a nagy szellemekkel" - aki ezt az elméletet szeretné képviselni, az fejtse ki, hogy hogyan is működik ez a párbeszéd, aztán ezt össze lehet vetni a magánpárbeszédek működésével.)

Azonban ez az elhatárolás egy csomó mindenre nem működik. Példákat lásd alább, és ha valaki meg akar győzni arról, hogy a régi görögöknél a poliszban úgy csinálták a kultúrát, hogy közben éjt nappá téve személyeskedtek, akkor nem kizárt, hogy képes volna rá - számunkra azonban (talán: majdnem) teljesen kultúra a fenti értelemben: halott emberek szövegei, amiknek maguknak kell helytállniuk magukért, és hacsak nem vagyunk Diogenész Laertiosz (görög filozófusok híres életrajzírója) megszállottjai, életrajzuk sem hozza őket annyira közel, hogy az beleszólhasson ebbe és belekeverjen magánszférikus megfontolásokat. Tehát szerintem vannak olyan esetek, amikor "érdek nélküli tetszés" vagy nem tetszés működik, ha ezt így értjük: fikarcnyi közünk sincs ahhoz, akivel mint szerzővel párbeszédre léphetnénk. (Általában nem így értjük - amikor nem, az más tészta, arról nem volt szándékomban írni, ti. kb. arról, hogy a kulturális megnyilatkozásokat milyen mércék szerint értékeljük.)

Azokban az esetekben, amikor valami elsősorban kultúra, de járul hozzá magánszféra is, a mentegetőzés-magyarázkodás más műfajban zajlik, mint amibe maga a kulturális megnyilatkozás tartozott. Egy lemezt interjúkban magyarázgatnak; a regény mondanivalóját naplóbejegyzésben igyekeznek tisztázni stb. Persze a "műfaj" itt tisztázatlan kategória: a befogadótól függ: ha a mentegetőzést - pontosabban azt, hogy van tere egyáltalán a mentegetőzésnek (akár sikeres, akár nem) - hajlamosak vagyunk elfogadni, akkor azzal egyben műfaji azonosságot vagy legalábbis hasonlóságot is feltételezünk (akkor egy lemez, vagy legalábbis a szóban forgó lemez hasonló lesz ahhoz, hogy "X kifejezi az érzelmeit és a világra vonatkozó gondolatait", amit egy interjúban is megtehet); ha pedig kíméletlen kritikuskodni akarunk, akkor azt mondjuk, hogy "az egyik egy regény, a másik egy naplójegyzet, ez utóbbi aligha szolgáltat döntő, vagy éppen akármilyen érveket amellett, hogy hogyan is értsük a regényt." Ha jól értem, amit zz mondani kívánt e mondataival: "De ha megtalálod az érveket? Hogy miért szeresd? Az avantgárd programatikus kultúrája pl. milyen közel áll hozzád, nem?" - akkor ezek a megjegyzések kb. megmutatják az irányt, hogy hogyan tudnék neki itt válaszolni. Tehát pl. egy avantgárd mű és egy avantgárd kiáltvány közti kapcsolat értelmezése is történhet eme vezérfonalat (ez is milyen szép szó) követve.

(Ami itt most zajlik, szintén nagyrészt mentegetődzés-magyarázkodás - de hisz' egy blog majd' mindig valamennyire magánmegnyilatkozás - és valamennyire kultúra, gondoljunk arra, mikor egy teljesen ismeretlen blogba beleolvasunk, és kíméletlenül arra a következtetésre jutunk, hogy ez teljesen érdektelen baromság. - Jó kérdés egyébként, hogy a filozófia párbeszéd (vita) belefér-e a fent vázoltakba; nem mintha tudnánk, hogy hogyan is párbeszéd a filozófia.)

Számomra egyébként a legérdekesebb pont talán az, hogy miért éppen a mentegetőzés a jellegzetes formája annak, ha mondanivalónkat tisztázni, pontosítani stb. kívánjuk. Ami asszem összefügg az egész kifejezés-probléma "alkotói szempontú" megközelítésével, no és annak passzivitásával, amire vonatkozóan, minő szerencse, alapos vizsgálódás áll az érdeklődők rendelkezésére. (Szerencse, hogy azt is én írtam, így könnyű lesz abból kiindulnom.) Nemsokára innen folytatjuk, de nem ígérek semmit, mert még végig kellene gondolnom, és az nem mindig megy gyorsan.

(2006.III.25) [Kultúra és magánszféra]

Hogy vajon hol a határ a magán- és a kulturális szférába tartozó (belépő) megnyilvánulások között, és melyikre milyen kritériumok vonatkoznak, és miért feledkeznek meg ezekről rendszeresen az emberek.

Ez nem holmi absztrakt gondolkodási gyakorlat, hanem nagyon is gyakorlati, éles kérdés. Mondok egy példát. Pár napja lemondtam arról, hogy mp3-lejátszómon lemezeket hordozzak, egyszerűen az a tíz-húsz-huszonöt perc, amit általában utcán töltök, alkalmatlan a lemez-hallgatásra; ehelyett feltöltöttem 256 megányi válogatott számokat, és amilyen jó ízlésem van, hát csupa olyan nagyszerű darabot válogattam ki, hogy túlzás nélkül mondhatom, napi utazgatásaim egy merő katarzisban telnek. Másfelől viszont kaptam egy nagy halom CD-t, az utóbbi években megjelent ilyen-olyan (promó, kritikusoknak ingyér osztogatott) darabokat, és ezeket hallgatom sorra, eldöntendő, mi az, ami csak a helyet foglalja. És főként a zseniális számokkal kontrasztban újra meg újra meg tudok döbbeni azon, hogy vannak emberek, akik hallhatóan rengeteg időt és energiát beleölnek valamibe, ami (ez fontos:) üzleti-pénzügyi hasznot nyilvánvalóan nem hoz, és elképesztően jellegtelen vagy (ki tudja, melyik a rosszabb) lenyűgözően szar. Hogy miért, ó, miért van ez? hogy képesek erre? - ezeket a kérdéseket muszáj feltennem.

És itt jön be a kulturális (általánosabban köz-) és a magánszféra közti különbség. Mert adódnak az olyan válaszok, ismerjük jól, hogy mondanivalója van a világról* és társaik, de ezek magánjellegű megokolások. A kultúra pediglen kegyetlen egy dolog: az ilyesmi vajmi kevéssé számít benne. Ha valami kultúra (akar lenni), akkor az nem számíthat kíméletre - egy egészséges kultúrában, igen, ez (megint) egy normatív kifejezés, de hát ha körbenézünk, látjuk, hogy a "Pista a barátom, tehát a filmjéről se mondok rosszat" gyakorlat eluralkodása (ami gyakran együtt jár fordított párjának szintúgy elúrhodásával) milyen langymeleg kultúra-pótlékhoz vezet. (Ez egyébként megint olyasmi, amit elvileg mindenki tud.) (* "A legtöbb mondanivalója a Kovács néninek volt, az első emeleten." Kukorelly Endre: Egy csaknem kész levél csaknem kész költőnek, in: Napos terület, i.k.)

Ezzel szembesülni kényelmetlen és frusztráló, de hát nem kötelező kultúrát csinálni, és a jó hír az, hogy ami nem kultúra, hanem magánszféra, ott számíthatunk arra, hogy szeretteink és barátaink elnézően fogadják botlásainkat, hogy ha valamit nem jól fejeztünk ki, akkor igyekeznek megérteni, mire gondoltunk, és nem kötnek belénk (hm, ezen a téren nekem vannak hiányosságaim). Vagy éppen nem, illetve de (respectively), de akkor meg rajtunk a sor, hogy megbocsássunk nekik, mert épp nincs jó napjuk, vagy éppen egy életre összevesszünk. A magánéletben van helye a mentegetőzésnek, a kultúrában nincs.

Na most vannak olyan esetek, amikor ez az elmélet teljesen jól működik; például amikor meghallgatsz egy lemezt, aminek a szerzőjéről mit sem tudsz, akkor bizony azt adott esetben olyan könyörtelenül elítéled, ahogy az a nagykönyvben meg van írva; és innen nézve jól látszik az is, mennyire nem stimmel, ha az alkotó személyére hivatkozunk (ugyan kit érdekel?). Vagy másfelől: én például a falra tudok mászni attól, ha baráti társaságban elmesélek egy történetet, és végén gúnyos megjegyzéseket tesznek arról, hogy "de hát ennek nem is volt poénja". A fenébe is, más kritériumok határozzák meg, hogy mikor érdemes elmesélni egy történetet egy társaságban, mint egy talk-showban.

Viszont van egy csomó eset, amikor keverednek a szférák; nem csak a barátom-a-művész és a mi-kutyánk-kölyke, hanem minden rajongás hasonlóan működik: nem szabad őt olyan szigorúan nézni, mert ő a Pisti - mert ő egy félisten. És mintha ez egész sztáripar pont erre menne rá (pláne az új fejlemények, valóságshow-tehetségkutatók), noha valószínűleg az túl optimista elképzelés, hogy azért, hogy a tiszta, kíméletlen esztétikai ítéletalkotást megelőzzék.

Aligha lehet kívülről meghatározni, meddig tart (a fenti értelemben) vett magánszféra, és honnan kezdődik a kultúra; és nem (csak) azért, mert ez történetileg/kultúránként változik, hanem mert ez inkább abban fejeződik ki, hogy megfelelőnek tartunk-e bizonyos mentegetőzéseket. Vannak ugyanakkor bizonyos (szintúgy változékony) kontextuális jelzések: ha valaki kiad egy könyvet/lemezt, pénzt kér a filmjére az adófizetőktől, akkor azzal vállalja a kockázatot, hogy lesznek, akik úgy gondolják, ő kultúrát akart létrehozni. És, hogy tanulság is legyen,  kíméletlen kritikus nem csak gonosz, mikor kíméletlenkedik, hanem egyben meg is tisztel, mert ő ment meg attól, hogy belterjes legyen a produkció (tartozzon akár a bel terjedelmébe több millió ember). Szeressük, tiszteljük őt ezért!

(2006.III.9) [Mi a pina?]

Most érkezett el az a történelmi pillanat, mikor is közkinccsé teszem egy három évvel ezelőtt (egészen pontosan 2003. március 7-én, nohát) született alkotásomat. A kontextus: egy oldott hangulatú, baráti levelezőlistán felmerült a kérdés: mi a fasz, amire én egy mai szemmel legfeljebb mérsékeltnek szellemesnek nevezhető filozófiatörténeti élcelődéssel válaszoltam, mire a költő a következő kérdést dobta bele a cibertérbe: Mi a pina?

A nyugati emberiség Platón óta pinafelejtésben él. A technika mint áll-vány megfoszt minket attól az eredendő és legsajátabb lehetőségtől, hogy küldetéses sorsunkba bele-áll-va ne a pina urai, hanem a pina pásztorai legyünk.

[Magyarázat: ha a pina szót a fenti bekezdésben a lét szóra cseréljük, akkor egy szép majdnem-autentikus kései Heidegger-summázatot kapunk. Létfelejtés, áll-vány, küldetéses sors, a lét pásztora satöbbi, minden megvan. Olykor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezeknek eredeti helyükön többé-kevésbé van értelmük.]

(2006.II.25) [Zenei sportteljesítmény]

Hát ez a Making New Waves fesztivál egészen kritikán aluli volt, majd meg is írom, már viszket az ujjam; most csak annyit: péntek este a japán hegedűskisasszony meglehetősen vacak programja végén elővezetett egy Nancarrow-darabot. Ez a Nancarrow nagyon valószínű, hogy zseni volt, gépzongorára írt (emberek által amúgy is lejátszhatatlan) darabokat, elképesztően furcsák, energikusak és gépiesek; hallatszik, hogy minden hang pontosan meg van tervezve, és mégis majdnem káosz. Szóval egy ilyen gépzongora-felvétellel hegedült együtt Mari Kimura, iszonyatos tempóban, mondjuk a három percből a közepén pihent egy fél percet, de egyébként mozgott a keze húde gyorsan, megfeszült, előredőlt, tényleg mintha egy sportolót látnék (bár mit tudom én, nem nézek sportolókat). Nagyobb ovációt váltott ki, mint az összes többi koncert együttvéve (mondjuk azok sem érdemeltek volna annyit se, mint amennyi jutott nekik). És ezt vesd még össze a PestiEst zeneszakértőjének lenyűgöző mondatával: "Balogh Kálmán keze minden bizonnyal most is összemosódik majd a szemünk előtt játék közben, és mellette a Cimbalom Band trombitása, Kovács Ferenc mutatja meg, hogy kell trombitálni, miközben inkább nem próbáljuk stopperrel megmérni az egy perc alatt lefújt hangok rekordját."

Ez megint egy olyan elképzelés, amiről egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hogyan lehet egyáltalán komolyan venni: a zenei teljesítmény mint sportteljesítmény. Ehhez képest hihetetlenül elterjedt, mondhatni ez az "igényes zene" rajongóinak hivatalos ideológiája, még ha az egy perc alatt lefújt/pengetett/elénekelt/satöbbi hangok számára való konkrét hivatkozásokat csak az igazán őszinte képviselői (mint HMKo, a fenti esztétikai alapvetés szerzője) szoktak tenni; de jól ismerjük elterjedt formáit (incl. a kedvencem: akkor kritizáld, ha te jobbat tudsz). (Kedden éjszaka Bécsben Earth/Sunn O))), az egy perc alatt lejátszott riffek negatív csúcstartói, megyünk is, máraligvárom.)

Persze felmerül a kérdés, hogy akkor miért is járok már szerda óta erre (és holnap is elmegyek, mondjuk a workshop-bemutatók olykor az egész legjobb pillanatai bírnak lenni (és ingyenesek)). Hát egyrészt ingyenjegyem volt, de ez persze még nem elegendő ok; aztán ott van a morális pánik (akármi legyen az); a mazochizmussal vegyes kíváncsiság (tényleg lehetséges, hogy ma is ennyire rossz lesz? - és igen); no meg persze a rosszindulattal párosult ún. szakmai igényesség (szeretném nagyon alaposan lehúzni, de azt csak úgy lehet, ha végighallgatom). Meg szociális életet élni (pl. újabb blog kapott a linkoszlopból arcot-hangot maga mögé).

(2006.II.9) [Saját képemre és hasonlatosságomra]

Alkatomnál, neveltetésemnél és sok egyéb körülménynél fogva (talán a hormonháztartásnak is köze van ehhez?) világéletemben úgy fogyasztottam a filozófiai szövegeket, hogy a klasszikus "mit mond, hogy érvel mellette, miből mi következik, miből hiszi, hogy következik belőle mi, pedisg nem is" satöbbi módszerrel igyekeztem őket olvasni (vagyis nem csak utólag, például vizsgára készülésnél így megemészteni).

Eközben rémülettel vegyes irigykedéssel tekintettem azokra (barátaimra és szövegekre egyaránt), akik a részletekkel, apró összefüggésekkel mit sem törődve nekimennek annak, amit a könyv (számukra) mond, a lényegének vagy annak, amiről "valójában" szól, ami történik benne. A rémületet talán nem kell hosszan magyarázni ("De hát mi lesz így avval, ami a filozófiát filozófiává teszi?"); az irigykedés oka az, hogy közben mindig úgy éreztem, hogy az igazán nagy dolgok azért valójában így történnek, hogy még a valódi újdonságot hozó, ám részletesen megalapozott értelmezéseknél is hamarabb van a vízió, és aztán jó esetben hozzá igazíthatóak a részletek.

Legalábbis így gondoltam eddig. A történet kontextusa az, hogy a rám életemben nagy hatást gyakorló (azt hiszem, szükségképpen kis számú) filozófiai gondolatok egyike Kierkegaard elképzelése (képe) a Hit Lovagjáról. Hogy miért, azt nehéz lenne pontosan megmondani, főként, hogy nem vagyok hívő; hozzávetőlegesen és kissé ezoterikusan azt mondanám, hogy azért, mert arról szól (számomra), hogy lehetsz rendes ember anélkül is, hogy forradalmár volnál (a Hit Lovagja kívülről nézve teljesen olyan, mint egy nyárspolgár), holott látszólag minden erkölcsi érv a forradalmárkodás mellett szól.

A történet maga pedig az, hogy Váradi Péter blogjában a kommentek között röviden leírtam néhány mozzanatkát azzal kapcsolatban, hogy is értem én a Hit Lovagja-gondolatot (képet); mire anonymus (akiről azóta tudom, ki) kíméletesen helyreigazított (az egész itt olvasható). És akkor jöttem rá, hogy ezt az egészet szépen saját képemre és hasonlatosságomra alakítottam, levagdostam róla mindazt, ami alakíthatatlan volt (ami, és igazából ez az, amin megdöbbentem, a dolog nagyobbik része: Isten, Ábrahám és hasonlók), a maradékot pedig jónéhány szűrőn átengedtem.

És az az érzés kerített hatalmába, hogy valószínűleg minden számomra fontos filozófiai gondolattal így jártam el (többek között mindegyikről levagdostam Istent), és hogy ezt nem is bánom, mert talán ez az egyetlen módja annak, hogy egy filozófiai gondolat valóban fontos lehessen számomra; és ez most nem csak rólam szól, hanem egy feltevés azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet egy gondolat valóban fontos bárkinek.

A rémülettel vegyes irigykedésben, amiről fent írtam, a rémület oldalán ott szerepel egy irodalomelméletileg nem egészen korrekt elgondolás is arról, hogy hát szegény szerző, ezért gondolkodott ennyit a részleteken és érveken és finomságokon, hogy aztán jöjjenek holmi barbárok és átnézzenek az egészen - és akkor ezt írjuk felül azzal, hogy a szerzőnek ez a dolga (többek között ettől filozófia, amit ír), de elveszti az esélyt, hogy valakik számára fontos gondolatokat írjon, ha túlzottan bebiztosítja a szövegét az ellen, hogy az olvasó a saját képére formálja azt (bár az olvasót nem kell éppen félteni: olyik leleményessége majdhogynem határtalan); és végül is, gondolom, mi más volna a célja?

És hogy ne csak tanulság legyen, hanem felvetés is [mármint ez felhívás kommentezésre az szv.hun]: számomra az analitikus filozófia legtöbb művelője pont ezt csinálja. Egyszerűen érveket, ellenérveket és ellen-ellenérveket nem tudok saját magamhoz hasonítani; lehetnek érdekesek, de igazán fontosak nem. Ugyanakkor a másik oldalon meg az van, hogy a "kontinentális" filozófia kismesterei egyrészt gyakran elmismásolják azt a részt, amitől filozófia lesz a dolog, másrészt olykor túlságosan is üvölt szövegükről, hogy "formálj engem saját hasonlatosságodra" (mert nincsen saját, határozott képem), és ez meg, ha nem igazán jó, akkor nem más, mint idegesítő pöffeszkedés. ("Ordítozó bakter", mondta Kierkegaard (igaz, másokra) az emlegetett Félelem és reszketés elején.)

(2006.II.7) [Mit érdemes tennem?]

Nem filozófia, életbölcselkedés*, remélem, észrevehető, hogy szerintem a kettőt szakadék választja el egymástól. Szóval a tavalyi év egyik tanulsága számomra, hogy igazából két dolgot érdemes csinálni az életben: 1) amivel pénzt keresel 2) amit szeretsz.

Ami első látásra nyilván teljesen triviális, azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy mégsem az. Egy csomóan vannak (legalábbis a környezetemben, értelmiségiek, piha), akik arra vágynak, hogy olyasmit csináljanak, amit szeretnek, és ezért kapjanak pénzt. Csakhogy a világ úgy van berendezve, hogy a kettő együtt csak nagyon szerencsés esetben megy; nagyjából azt csinálod, amit szeretsz (aminek köze van hozzá, hasonlít rá), de mégsem teljesen, mert egy csomó szar alakkal kell együtt dolgoznod, és mosolyogni rájuk és kinyalni a seggüket (ha mással nem, hát azzal, hogy nem mondhatod meg nekik, mit gondolsz a munkájukról); mert egy csomó hülyeséget varrnak a nyakadba, aminek csak névleges köze van ahhoz, amit szeretsz, satöbbi. Szar alakok meg hülye feladatok nyilván akkor is vannak, amikor tisztán pénzt keresel, de akkor legalább nem azt szennyezik be, amit szeretsz.

Az én esetemre lefordítva (mert hiszen érvényessége mindennek elsősorban: személyes): azzal foglakozni, amit leginkább szeretek, felsőoktatási intézményben tudnék, és Kitartó Olvasóim tudják (valamint bárki, aki járt már ilyesmiben), hogy mi mindennel jár az. És úgy döntöttem, nem kell ez nekem; fene tudja, hogy mekkora esélyem lenne mikor hol milyen állást kapni, de tudjátok mit: nem is kell. Nem mert savanyú a szőlő (igazából ezen kellett túljutni, de sikerült), hanem mert nem kell, pont. Ergo dolgozni fogok, olyasmit, aminek köze nincs filozófiához, bölcsészkedéshez, nagyjából semmihez, ami valaha foglalkoztatott. (Ergo, haha, ez vicc volt, mintha ez ilyen könnyen menne. Szerencsés környülállások többszörös fennforgása.)

És még ott van az a nagyon távoli és absztrakt erkölcsi megfontolás is, hogy mi jogon várod el mástól (konkrét esetben a társadalomtól, akinek az adójából fenntartják az egyetemeket), hogy tenéked pénzt adjon arra, hogy te szabadon kiéld a szíved benső vágyait. (Távoli és absztrakt, mert az állam és az adófizetők nem is léteznek, csak beszélnek róluk, a főnök meg per def. megérdemli; nem véletlen egyébként, hogy az emberek már Ambrus Attila tündöklése előtt is kevésbé ítélték el a bankrablókat, mint azokat, akik konkrét emberektől lopnak el sok nagyságrenddel kisebb összeget.) Ebben egyetért marxista, neoliberális valamint (ez a legmeglepőbb:) népi bölcselet: ha eladod a munkaerőd, onnantól nem csinálsz teljességgel azt, amit akarsz. Akkor meg már játsszunk tisztán: most pénzt keresek - most azt csinálom, amit szeretek.

* ism. terj.: Kant frappáns megfogalmazása szerint a filozófia a következő kérdésekre keresi a választ: Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek? Ami bár nagyon szép (Kant at his best), talán kissé avult; mégis, nem véletlen, hogy a Mit érdemes tennem? kérdés nem szerepel ezek között.

(2006.II.5) [Asztalra csapás remix version]

Az eredetivel meg az extended versionnel együtt ez már majdnem egy kislemez, kéne még egy radio edit (de az már van egy itt), meg egy B-oldalas felvétel, mondjuk egy unplugged koncertverzió, de a dolgok jelenlegi állása szerint nem lesznek. (Ez se lesz érhető az előzmények nélkül.)

Szóval (persze, mert benne lehet bízni) írt Text úr levelet, melyet itt közlök:

"Bármit csinálsz az asztallal, az asztal más lesz tőle; ezzel a helyzettel kell kezdeni valamit. Lásd Newton II. és Schrödinger.
Az ideális megoldás az lenne, ha egészen pontosan egy asztalnyit tudnál mozdítani az asztalon, mert akkor az asztal is pontosan egy asztalnyit mozdítana terajtad, a megfigyelőn, és ekkor kezedben a pontos érzet. Az odacsapás módszertanilag ideális mértéke (mérete) tehát az asztal tömege maga.
Ezek szerint előzetes feltételezésekre van szükségünk az asztal tömegéről (nyilván kiterjeszthető más tulajdonságára vagy egészére is), és egy iterációs eljárásban találjuk magunkat: előzetes feltételezések -> odacsapás -> pontosított feltételezések -> odacsapás -> ... -> kurvára megfájdul a kezed."

Egyrészt hogy volt!, mit is vártunk volna, másrészt, mit is vártunk volna, ellenvéleményeket kell nyilvánítanom.

Először is, a Newton II. (hatás-ellenhatás) nem egy filozófiai gondolat, hanem egy fizikai rendszer egyik axiómája. Magától nem lesz filozófiai gondolat, legfeljebb csak metafora, és hogy pontosan minek is a metaforája, azt ki kell dolgozni (végig kell gondolni), és mivel ez nem egyértelmű, a végén a Newton II-t el is dobhatjuk; heurisztika, maximum. (A macskás dolgot most hagynám.)

Másodszor, Newton II. és társai mind arra épülnek, hogy vagy te egyfelől és van az asztal másfelől, mutogatsz, csapkodsz, és eközben ugyanolyan (típusú) erőket fejtesz ki az asztalra, mint ők terád, tehát ugyanolyan tárgyak vagytok. No de hát hiszen ez nem így van. Hogy mást ne mondjunk, te beszélsz az asztalról, ő rólad nem.

Husserl még úgy gondolta, hogy egyfelől te mint konkrét ember az asztal része vagy, ám ugyanakkor mikor ügyesen pont rámutatsz, eléred az ujjaddal, de nem löksz meg rajta semmit - ezt egy olyan pozícióból tudod megtenni, ami kívül van az asztalon, szemben vele. Ezt a kívül levő pozíciót csak a rámutatással együtt lehet leírni, ti hárman: te, mutató gesztus, asztal csak együtt vagytok értelmezhetők.

Nagy mutatvány, a probléma csak az, hogy mégis elég nagy hülyeségnek tűnik, és nem csak az allegóriában, hanem eredetiben is, csak úgy jóval bonyolultabb. [És akkor itt jön az a rész, amin sokat kellett gondolkodnom, nem a mondanivalón, hanem, hogy hogyan lehet ezt allegorizálni, mert abba bele vagyok szeretve - de végül valami összejött:] Legyen tehát mostantól az asztal a létnek, tapasztalatnak, világnak az a része, amiről viszonylag pontosan vagy legalábbis nagyobb problémák nélkül lehet beszélni. És érezzük át mélyen, amire majd az ígéretek szerint bővebb magyarázatot is kapunk, hogy ez nem minden.

Ez a nem minden akkor jön ki igazán jól, ha [itt egy kicsit fáj a szívem] az asztalra csapásnál nem állunk meg; elhagyni nem fogjuk [még csak azt kéne], csak kiegészítjük egy másik gesztussal. Az első verzió (Merleau-Ponty): asztalra csapsz, majd körbemutatsz: az asztal csak attól asztal, hogy itt van a kocsmában, a székek, a falak, a bárpult között. Ámde a kocsmáról (")magáról(") nem tudunk (viszonylag pontosan vagy legalábbis nagyobb problémák nélkül) beszélni; csak az asztalról stb. tudunk. De tudunk legalább körbemutatni; és ehhez először az asztalra kell csapni, csak úgy mutogatni nem lehet - és még nagyobb botorság azt hinni, hogy csak az asztal van.

A második verzió (Lévinas): vegyük észre, hogy amikor az asztalra csapunk, azt nem csak azért tesszük, hogy jobban lássuk, hanem hogy a másik odafigyeljen ránk. Csak ezért beszélünk: a másiknak; és nem a másikról. Illetve néha róla is, de ehhez őt is csapdosni kell, de ez egyrészt nem szép dolog, másrészt (és ez a fontosabb, tehát erről szokás elfeledkezni) másként csapdossuk (hogy észhez térítsük, hogy figyeljen már végre, hogy szeressen minket - bár ez persze gyerekes dolog). Tehát: csapás - felnézés: figyelsz?

A legújabb fenomenológia meg, ezt most olvastam, olyanokról szól, hogy: néha kimész a kocsmából, megállsz egy másik épület előtt, és azt hiszed (szeretnéd), hogy az is kocsma legyen, de aztán bármi lehet: tetováló- vagy masszázsszalon, vagy olyasmi, amiről nem is hallottál korábban. És a nagy vitakérdés az, hogy az embert magától is átmegy-e más helyekre, vagy mindig valaki más vonszolja el, mert ha nem vonszolná, csak ülne a kocsmában és csapdosná az asztalt, és közben, lássuk be, elég hülye látványt nyújtana.

[Metaallegória: ez a remix elég technósan indult, aztán egy rövid retrós rész után jött a váltás, és szétcsúsztak a szólamok, de a szerző ahelyett, hogy rendbe rakta volna őket, egy nagy akkordba futtatta ki az egészet; és aztán, mivel ő is tudta, hogy azért mégiscsak disszonáns, és kezd már sok lenni, gyorsan le is húzta.]

(2006.I.12) [Asztalra csapás extended version]

És ma két szervezést-megelőző-hosszú-ám-végső-soron-mégiscsak-oda-kilyukadó-hogy-akkor-kezdjük-el-megcsinálni meeting mellett (ahelyett, amivel foglalkoznom kéne) majdnem teljessé dolgoztam az elméletet. Szóval az asztal továbbra is a valóságot, a létet, a tapasztalatot meg az ilyesmiket jelenti.

A legnagyobb leegyszerűsítés rögtön az elején van: a filozófia első ezernéhányszáz éve azzal telt, hogy ki-ki elmondta, hogy mit gondol az asztalról. Ám jött az újkor, amikor is mindenkit megszállt az az idea, hogy az asztalról szóló rengeteg szócséplés, totálisan idióta vélemény és végeláthatatlan vita azért volt, mert csak úgy elkezdtek róla beszélni, anélkül, hogy megvizsgálták volna: mit és hogyan tudhatok egyáltalán erről a fránya asztalról. Következett egy hosszabb időszak, amikor mindenki ezt a kérdést akarta megoldani, bár persze utólag visszanézve jól látszik, hogy a "mit tudhatok az asztalról" kérdésre adott válasz voltaképpen azon múlik, hogy mit gondolok mégiscsak magáról az asztalról. A lehető legkülönfélébb válaszok születtek, melyek közül a legérdekesebb, mert első látásra a legidiótább válasz az, hogy az asztal voltaképpen én magam vagyok (amiben az a praktikus, hogy a minket az asztaltól elválasztó távolság, ami minden baj oka, megszűnik), és amikor az asztalról beszélek, akkor igazából ő maga beszél; a legunalmasabb, tehát máig legnépszerűbb válasz meg persze az, hogy a tudomány mondja meg, mi az asztal. (Ekkoriban született a manapság legnépszerűbb filozoféma is, a szubjektív-objektív, amit nagyjából bármikor be lehet dobni, és soha nem lehet a végére jutni, mert direkt úgy van megcsinálva. De ezt csak zárójelben, mert nem asztalos.)

A végeláthatatlan viták megszüntetését kitűző ismeretelméleti fordulat tehát végeláthatatlan vitákba torkollott, és ez volt nagyjából a helyzet a huszadik század elején. Mikor is jön Edmund Husserl, és azt mondja, hogy a fenébe, tudunk az asztalról beszélni, csak éppenséggel ehhez nagyon és speciális módon kell rá odafigyelni. Ha csak úgy beszélünk róla, előkészítés nélkül, akkor mindenféle hülyeséget fogunk mondani, mint azt a megelőző több, mint kétezer év is bizonyítja. Ám persze kiderült, hogy erre a speciális módon való figyelésre nagyjából csak ő és néhány tanítványa képes, vagy hát ki tudja, a legtöbben azt sem értették meg, hogy hogyan is kéne azt csinálni.

De, és itt csatlakozunk a tegnapihoz, jöttek a vadóc tanítványok, akik azt mondták, hogy persze, ez tök jó, hogy koncentráljunk erősen az asztalra, de ehhez jól oda kell csapni, mert csak egy ilyen erős hatás akadályozhatja meg legalább egy időre, hogy elkalandozzon a figyelmünk, és azt higgyük, hogy róla beszélünk, miközben valójában magánmániáinkat ismételgetjük. És innen nézve Husserl az odacsapás kifinomult változatát próbálta megalkotni: azt gondolta, hogy ha kellő körültekintéssel közelítjük az ujjunkat az asztalhoz, akkor lehetséges úgy rámutatni, hogy elérjük, hogy odaszegeződjön a figyelmünk, viszont semmit nem bántunk az asztalon, minden a helyén marad úgy, ahogy volt. (Az csak hab a tortán, hogy ha egyszer rámutattunk, akkor koncentrálhatunk, amíg úgy nem tartja kedvünk, hogy visszatérjünk.) De, mondják a vadóc tanítványok, körültekintés ide vagy oda, nem találjuk el soha pont azt a távolságot, hogy pont megérintsük: vagy még az asztal előtt egy kicsivel megáll az ujjunk, vagy túlmozgunk, és mégiscsak meglökjük a dolgokat.

Amiből egy nagy halom irányba el tudunk indulni. Hermeneutika: ha szépen óvatosan, minden apró mozdulatunkat pontosan regisztrálva leszedegetjük a cuccokat az asztalról, feljegyezve, hogy hol volt, hogy került oda, és hová raktuk onnan, akkor majd egyszer végül látni fogjuk az asztalt. Dekonstrukció: soha nem találjuk el az asztalt, ezért aztán csapdosunk, abban a jóleső tudatban, hogy nagy kárt nem okozunk, mert nem fogjuk eltalálni. Dekonstrukció másik (hermeneutikus) változatban: azt elemezgetjük éjt nappá téve, hogy mások hogyan próbálták eltalálni az asztalt, és nagy örömmel mindig rámutatunk, hogy vagy nem sikerült nekik, vagy eltaláltak valamit, de ezzel nagyobb felfordulást csináltak rajta, mint amekkora korábban volt. Analitikus filozófia: lemondunk az asztal egészéről, és apró részleteit kapargatjuk, vakarásszuk és érveljük körbe orrvérzésig. (Kései, radikális) fenomenológia: odacsapunk, és ugyan tudjuk, hogy ettől elmozdulnak a dolgok az odacsapás előtti helyükről, de legalább tudunk érdekes dolgokat mondani az asztal nagy részéről. Hogy mekkora részéről mit, az persze függ attól, hogy milyen módszerrel lőttük be az odacsapás irányát és erejét, bár ezt a függést nem fogjuk tudni képletbe foglalni. (Nagyjából ezt mondja úgy Merleau-Ponty, hogy a reflexió a reflektálatlan tapasztalatot faggatja, hogy a filozófiai beszéd a néma tapasztalatot próbálja szóhoz juttatni, noha persze tudja, hogy a néma tapasztalat ugye a maga eredeti formájában és értelmében definíció szerint nem juttatható szóhoz. Kicsit nehézkesen fogalmazott, oké, de még nem állt rendelkezésére az asztalológiai metaelmélet.) És vannak még a radikális egyéb filozófusok, akiknek a módszere nagyjából a következő: kaszálunk egy nagyot az asztal fölött, néhány dolgot leverünk, másokat teljesen összekavarunk, de legalább tök izgi lesz az egész és ha jól mennek a dolgok, kiderül néhány érdekesség az asztalról is.

Hát ez volt mára népszerűsítő metafilozófiai műsorunk. Azt hiszem, kiderült, hogy esorok írója melyik megoldással rokonszenvezik a leginkább. Remélem, kiderült, hogy a többi megoldást szeretetteljes iróniával, és nem lenéző gúnyolódással próbálta meg bemutatni. (Félek tőle, hogy már régóta kiderült, hogy a lenéző gúnyolódás nem áll teljesen távol tőlem. De filozófiai ügyekben, józan pillanataimban igyekszem megtartóztatni magam tőle.)

(2006.I.11) [Asztalra csapás]

Jól van, elmondom. A koncepció születési körülményei fontosak: már három és fél korsó sört megittam, ami nálam soknak számít, lévén előtte hónapok óta nem ittam ennyit, és azóta se, összesen (Szilveszter included); a társaság, lévén főként filozófusokból és irodalmárokból állt, filozófiáról, irodalmi életről és akörüli szánalmas pletykákról beszélt, mikor valaki (egy irodalmár egyébként) hangosan azt mondta, hogy basszameg. És akkor megszületett a koncepció, amit rögtön meg is osztottam mindenkivel (jelenlévők beszámolója szerint tíz percig csapdostam az asztalt), a basszameghez az asztalracsapást társítva; mára az maradt meg, a basszameg csak a lényeghez nem tartozó hangulati elem. Merthogy az asztal jól allegorizálható, tehát legyen ő most: a lét, a valóság, a tapasztalat vagy valami ilyesmi.

És akkor a különféle jelenkori filozófiai iskolák így néznek ki: a fenomenológia az asztalra csap, és azt mondja, [basszameg], hát itt ez az asztal a szemünk előtt, írjuk már le. Persze maga a leírás rettenetesen pepecselős is lehet, sőt, általában az, de az egész akkor is az asztalra csapással kezdődik. A hermeneutika ezzel szemben azt mondja, hogy jó, a végső cél az, hogy eljussunk az asztalig, de hát nézzük csak, itt van rajta ez a hamutartó: hogy került ez ide? ki rakta ide? mi van benne? mit szimbolizál? Jó, a hamutartóval végeztünk, akkor ezt levehetjük az asztalról, akkor most jön a söralátét. (Ezek voltak az asztalon.) (Paul Ricoeur: fenomenológia - hermeneutika: "rövid és hosszú út a léthez".) A dekonstrukció nagyon nagyot akar az asztalra csapni, de mindig elvéti, és olyankor azt mondja, hogy ez azért van, mert az asztal úgy van megcsinálva, hogy mindig arrébb megy, amikor rá akarunk csapni. (A koncepció születésekor még nem gúnyolódtam ennyire a dekonstrukción, de ez így frappánsabb, és, ahogy BT kb. mondani szokta, az ember bármikor beáldozza a barátait egy poén kedvéért.) Az analitikus filozófia pedig kinézi magának az asztal egy néhány négyzetcentiméternyi részletét, azt kapargatja, pöckölgeti, méregeti, vizsgálgatja mikroszkóppal.

Felmerült az az ellenvetés, hogy a fenomenológia alapító atyja, Husserl (nem csak metaforikusan, hanem az életben is) egyáltalán nem volt asztalracsapkodós, hanem (gyakran az elviselhetetlenségig) körültekintő pepecselő figura volt. Akkor azt gondoltam, hogy az elmélet finomításával valahogy ezt is megmagyarázom, de nemrég rájöttem, hogy egy nagyszabású elmélet többek között pont attól nagyszabású, hogy az ilyesmi részletekkel (hiszen csak alapító atya volt ő!) nem törődik.

(2005.XII.12) Na, ma megkaptam (élőszóban), hogy utálom a világot, és kvázi, hogy milyen jogon kritizálok mindenkit (ezt egy kicsit enyhébben és jóindulattal, de a lényege ez volt). Hát először is, nem utálom a világot és nem kritizálok mindenkit, de tényleg nem. Most linkelhetnék itt egy csomót, ahol dicsérek, mi több, lelkesedem, mi több, rajongok, de nem teszem, mert lusta vagyok (tessék utánamolvasni). Másrészt pedig azt gondolom, hogy az ember akkor tudja megadni a rangot annak, amit valóban szeret, ha amiről azt gondolja, hogy szar, arról kimondja, hogy szar. Nem mentegeti, hogy hát nekem nem annyira tetszik, de bizonyára vannak olyan szempontok, ahonnan nézve megtalálhatjuk, hogy mi benne a szép - noha nem zárható ki, hogy valóban léteznek ilyen szempontok (bár például azt kizárnám, hogy létezik olyan szempont, amely felől Garaczi Imre TANSZÉKVEZETŐ önellentmondás nélkül tekinthető volna bármi másnak, mint hülyének), de az ember elsősorban a saját szempontjával törődjön, és azt őrizze meg: egyáltalán szempontnak. Ahonnan nézve semmi sem igazán rossz, onnan nézve semmi sem igazán jó. (Bon mot.)

Az lehet a gond, hogy nálunk valahogy minden kritika személyes támadásnak minősül (az érvek valójában bújtatott személyeskedések), valamint hogy olyan ritka az elmarasztaló megszólalás bizonyos közegekben (talán a politikait leszámítva a legtöbb kontrollált nyilvános közegben), hogy aki tízszer dicsér és egyszer leszól, az már kötekedőnek számít. De engedtessék meg, hogy leszarjam ezt; például azért, mert szerencsére intézményes kötelmek nem kényszerítenek arra, hogy (nagyon) benyaljak olyanoknak (leszámítva néhányakat), akiknek a teljesítményét (vagyis nem személyiségét mint önértéket satöbbi) nem tartom nagyra.

Az meg egy plusz szerencsétlenség, hogy jobbára olyanokat szeretek, amiket/akiket nem szokás ismerni, viszont olyanokat nem, akik valami okból köztiszteletnek örvendenek. De hát tudjuk, hogy hogy működik nálunk a köztisztelet: egyszer valaki megszerezte, és onnantól, ha csak nem csinál valami nagyon csúnyát (és nem szakmai, hanem emberi nagyon csúnyát), akkor élete végéig örvendhet.

(2005.XII.5) Na, voltam Mikulás, végülis egész jó lett, az egész helyzetben persze utólag volt valami nagyon vicces, de közben mégsem gondoltam erre. Koncentrálni kellett, hogy ne okozzak csalódást a kölyköknek (ez nem feladat, ez kötelesség, ha ott van veled és néz rád mint a Mikulásra), úgyhogy magamat is némiképp meglepve komolyan vettem. És az is hozzájárulhatott, hogy egyáltalán nem tudtam kívülről nézni magamra, mert fogalmam sem volt, hogy hogy nézek ki.

A szülők kis cetlikkel látták el az ajándékokat, amin a neveken kívül (hiszen a sógoromon (!) kívül senkit nem ismertem) felsorolták, hogy milyen jó és rossz cselekedeteket emlegessek fel. Voltaképpen arra akartak engem (a Mikulást) felhasználni, hogy segítsek pl. lebeszélni a gyereket arról, hogy verekedjen az óvodában, vagy rászoktatni arra, hogy egyedül öltözzön vagy mosson fogat. Ami vicces, hiszen szülőként nyilván tudják, hogy az ilyesminek semmi foganatja nincs. Na mindegy, én voltam az alkalmazott (a bér: szimbolikus tőke, helyzetem erősítése feleségem családjában, ezek komoly dolgok ám), teljesítettem. A verekedős gyereknek elmeséltem, hogy Mikulásként sok-sok gyerekkel találkozom, és az a tapasztalatom, hogy a verekedősöknek kevesebb a barátjuk. A cetlin ennél erősebb állítás szerepelt, de amúgy is majdnem minden gyerek teljesen meg volt szeppenve; szerencsére végeztem előzetes kutatásokat, és ezért tudtam, hogy mindig meg vannak, tehát nem miattam (az alakításom) miatt van ez így.

Amikor megérkeztem, sikoltozva berohantak a szobába, majd némi szülői ráhatásra elénekelték nekem (nekem!) a Hull a pelyhes fehér hót, de bizony az extended versiont, ami háromszor olyan hosszú, mint amit én ismertem.

(2005.XI.20) Szóval hogy, önidézet: "Saját hangodon megszólalni, hogy az filozófia legyen, ne önéletírás, költészet vagy szimpla amatőrizmus."

Valami olyasmiről van szó, hogy először is az nagyon nem rokonszenves dolog, hogy bárki bármit gondol, akkor az filozófia, vagy legalábbis "ez az én filozófiám" (lásd még "cégünk filozófiája"). Ez a totális és buta hübrisz*, kénytelen vagyok ezt mondani. Ennél csak egy totálisabb és butább hübrisz van (mármint az emberi szellem e területén, mert más, fontosabb területeken számtalan súlyosabb): filozófiát tanulmányozni, és mégis megmaradni ezen a szinten.

Ha kicsit is foglalkozol filozófiával, és kicsit is érted, akkor elkerülhetetlen a megalázottság és porrá töretés érzése: mennyi nálam sokkal okosabb ember volt és van, és még aki nagyon nagy hülyeségeket mondott, az is mennyivel okosabb nálam, aki most persze fensőbbségesen megállapíthatom (történeti távlatból általában), hogy az nagyon nagy hülyeség volt.

(Lehet ennek egy velejárója, én is átestem rajta: amikor valaki mond neked valamit, akkor azzal válaszolni, hogy "igen, ezt már a felvilágosodás korában is sokan gondolták, és Hegel így meg így cáfolta meg". Amit a másik a felfuvalkodottság és a mások (általában a szemében nem is létező) tekintélyével takaródzás jelének vesz, miközben te úgy érzed, hogy pusztán fejet hajtasz a nálad nagyobb gondolkodók nagysága előtt.)

Ekkor a feladat a következő: eljutni arra a pontra, ahonnan meg tudod már ítélni, hogy bizonyos dolgok, amiket gondolsz, igenis filozófia, és nem vélemény (a doxa* olyan, mint a segglyuk). És ha ezt képes vagy mondani is, akkor azt már szükségképp saját hangodon fogod mondani. És feladat még ez is: közben végig megtartani azt a kontrollt, amit a megalázottság érzése jelent.

Persze mindez olybá tűnhet, hogy puszta önéletírás, és minek is tagadnám, hogy az (is?). (Aminthogy azt is lehet mondani, hogy ez (eléggé) Nietzsche, amitől kicsit már kényelmetlenül érzem magam, de ettől még valószínűleg igaz marad.)

* (jelmagyarázat: hübrisz: gőg, felfuvalkodottság; doxa: vélemény; mindkettő görög.)

(2005.XI.7) A nyáron átépítették a sarki boltot (boltunkat), lett külön cigi-drágapia-újság szekció, általában külön eladóval. Már az is elég rémisztő volt, amikor előre tudta a leány, aki akkoriban sokat volt ott, hogy mit kérek; de nemrég egyszer arra tévedtem kosarat kipakolandó, és elnéztem az újságokat (ez hiányzik: régen sorbanállás közben mindig át tudtam nézni a bulvársajtó címlapjait, olykor bele is tudtam lapozni, és így úgy érezhettem, tudom, mi fontos történik a világban), és ezzel ijesztett meg: "adhatok cigit, drága?" Úgy megrémültem, hogy két hétig direkt máshol vettem cigit.

(2005.XI.2) Örömmel jelentem, hogy a Wallace és Gromit van olyan jó film, hogy kifogás nélkül megtekinthető. Már amennyiben azt egyáltalán kifogásnak lehet nevezni, hogy, mint az esetemben történt, a család négy felnőtt tagja kíséri el az egyetlen kiskorút. Vérnyúl, szerelem, önfeláldozás, a gonosz (és a jó! de ez utóbbi nem túl radikális állítás, bár (pont azért, mert) kevésbé igaz) mibennünk lakozik, de annyira nem is gonosz. A humánum és a gépiesítés összeegyeztethetőségének (finoman jelzetten) utópisztikus felvillantása, ám figyelmeztetés a technicizálódás veszélyire is egyaránt. Az pedig már régóta nem kérdés, hogy animációs filmekben százszor jobb akciójeleneteket csinálnak, mint a rendesekben.

Azt írja az index a film kapcsán valami rejtélyes okból Sebaj Tóbiáson elverve a port (mert mindkettő gyurma, és egy újságírónak ez már elég, ha nem jut más az eszébe), hogy "akkoriban ugyanis úgy hitték, hogy a gyerekek nem azért rajzolnak pont-pont-vesszőcske embereket, mert jobbat nem tudnak, hanem mert vonzódnak a minimalista absztrakcióhoz. Az oviban." Határozottan tiltakozom: az óvodások absztrakciós készsége határozottan fejlett, csak az általános iskolában tűzzel-vassal kiirtják belőlük (mint ahogy az érdeklődést is a legtöbb valójában érdekes dolog iránt) - hogy aztán ha esetleg a középiskolában vagy egyetemen megpróbálják visszaplántálni beléjük az érzéket az absztrakt ábrázolás iránt, akkor a lehető legnagyobb ellenállással kelljen megküzdeni. Kedves történetem ezzel kapcsolatban, mikor fent említett kiskorú húgom eldudorászta a "haragszik a katona / mert megázik a lova" sorpárt tartalmazó dalocskát, majd egymásra helyezett négy-öt különböző színű Duplo-hasábot, és kijelentette, hogy "ez egy ázó ló." Azért, mert nem tudott ázó lovat Duplóból kirakni? Idióta felnőtt-projekció.

(2005.X.30) Írtam egy kritikát egy filozófiai könyvről (Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája, alcím: A végtelen fenomenológiája; megvenni, elolvasni, jövő héten kikérdezem - egyébként jó). Mivel filozófiáról könyvkritikát nagyobb nyilvánosságnak (értsd: ÉS) meglehetősen furcsa és kicsit értelmetlen dolog (én akartam egyébként), egy hosszú bevezetővel kezdtem, amit aztán viszont a híres-hírhedt ún. terjedelmi okokból teljes egészében kihúztam. Mivel azonban nekem tetszik, itt olvasható, a kettőspont után:

Van valami rémesen természetellenes abban, ha az ember kritikát ír egy filozófiai könyvről. Főként azért, mert filozófiai könyvet írni már maga is rémesen természetellenes. Filozófia és közönség viszonya a kezdetek óta feszült, és bár a Szókratésszel történt sajnálatos események* megismétlődésétől mostanában aligha kell tartanunk, a filozófia szakmává válása óta újabb bonyodalmak adódtak e téren. A filozófia (legtöbbször, igénye szerint) valami olyasmiről szólna, amik mindannyian vagyunk, vagy amit tapasztalunk, amiben élünk stb. – és mégis, e „mindannyian” elenyészően kis része kíváncsi arra, hogy a hivatásosok mit mondanak eme mindenkit (tényleg) érdeklő dolgokról. Noha a civilizációnak oly magas fokára jutottunk, hogy minden egyetemen, főiskolán és sok középiskolában is oktatnak filozófiát (vagy filozófiának látszó tárgyat), a kicsit is professzionálisnak nevezhető filozófia helyzete mégis elkeserítő. Ebben a helyzetben a filozófus általában azt teszi, hogy bezárkózik a szakmai nyilvánosságba (melynek hazai helyzete nem túl rózsás**), ír a kollégáknak és esetleg az egyetemi hallgatóknak (s közben esetleg siránkozik az ország, a kor, a világ filozófiátlanságáról vagy filozófiaellenességéről) – ám létezik egy másik út is, amit jóval kevesebben választanak, mert csak papíron tűnik egyszerűnek: lehet minden további nélkül csak filozófiát művelni, lesz, ami lesz.

A kritikus azonban nem vághatja át így a gordiuszi csomót, hiszen akármit gondoljunk is róla, az bizonyos, hogy valahol a könyv és a közönség között áll, és így nem tekinthet el ez utóbbi összetételére vagy egyáltalán létezésére vonatkozó kételyektől. Főleg akkor nem, ha úgy gondolja, jó volna, ha a szóban forgó könyvet minél többen olvasnák.

-- És itt kezdődik a kritika, nagyjából azzal, hogy nehéz olvasni, de nem azért, mert fölöslegesen vannak benne idegen szavak (ez egyébként enyhe túlzás, mert azért vannak), vagy túl sokat kellettett volna hozzá elolvasni (itt is kis túlzás, vagy hát fene tudja, aki annyi filozófiát olvasott, mint én, az már nehezen tudja elképzelni, hogy hogyan olvas valaki, aki jóval kevesebbet vagy semmit). A végén talán vissza lett volna csatolva az elejéhez, de mivel kiderült, hogy túl hosszú lett, azt már nem is írtam meg. Még valami legalább közepesen érdekes címet kéne kitalálni (a szellemesről lemondtam, a filozófia komoly dolog ugyebár), és megy a szerkesztőhöz.

* Nem tettem sem idézőjelbe, sem nem kurziváltam, tipográfiai bátorság!

** Ez az a pont, remélem érezhető, ahol egy igen terjedelmes kifakadást nem írtam meg; anyagot hozzá bőven találsz az archívumban, ó, nyájas olvasó.

(2005.IX.30) Persze az egész előadásból a leghangosabb sikert az "Aki csak egy kicsit is olvasott a Filozófiai vizsgálódásokból, az aligha állítja majd Russellel, hogy Wittgenstein célja ott a kérdések világossá tétele." mondat aratta - hogy miért, azt mindenki tudja, aki csak egy kicsit is olvasott a Filozófiai vizsgálódásokból. (Magas labda, de jólesett lecsapni.) De némi vitát is provokáltam, és végülis ennél többre aligha számíthat az ember.

A konferenciát egyébként nagyfokú érdektelenség övezte; tavaly ugyanezen, mikor Kant volt a téma, háromszor vagy még többször ennyien is voltak. Mondjuk Kant jóval több mint háromszor érdekesebb Russellnél.

Szerdán, a "konferencia előestéjén" híresnémetprofesszorasszony/hölgy előadásából megtudhattuk többek között azt, hogy ha Husserl filozófiájából mindent elhagyunk, ami bonyolult, akkor az, ami megmaradt, viszonylag könnyen felfogható lesz. (Igaz, teszem hozzá, teljesen érdektelen is.)

Ma Garaczi Imre TANSZÉKVEZETŐ (igen, tudom, hogy a csupa nagybetű az kiabálás) a következőt mondta arra a kérdésre, hogy mi volt Russell célja a Nyugati filozófia történetének megírásával: hogy "adjon egy támpontot, egy alapot, egy kaleidoszkópot egy jó életvitel felépítéséhez" (abban nem vagyok biztos, hogy a végét szó szerint idéztem, az elejét igen, incl. kaleidoszkóp). Keressetek rá Garaczi Imre nevére (vagy csak katt ide), és csemegézzetek a veszprémi FILOZÓFIA tanszék vezetőjének gyönyörűséges életművéből. Csak az első találatból, még csak nem is biztos, hogy a legjobb (mert annyira mazochista nem vagyok, hogy végig is olvassam): "A piaci szemléletre alapuló történeti döntéshozatalok, hatalmi architektúrák a vesztfáliai béke után a 19. századra kristályosítják ki a főbb uralkodó eszméket: a konzervativizmust, a nacionalizmust, a szocializmust és a liberalizmust. Mind a négy zászló azt ígérte, hogy a 20. századra megoldja az emberiség problémáit. Ezek az ígérvények nem váltak be." Hát hogy engedhette ezt a "Pro Philosophia Füzetek Történet- és kultúrbölcseleti al-manah" (felelős szerkesztő: Garaczi Imre)???

Akkor most nekiállok, és írok egy rövid absztraktot avagy rezümét egy másik konferenciára (Adódás és alkotás - a fenomenológia útjai).

- Update: megírtam, és ha már így állunk, akkor kiteszem ide, részben azért, hogy lássátok, ilyet is tudok, amit nem lehet érteni. Pedig dicséretesen visszafogtam magam, nem írtam bele "értelemképződést", meg olyanokat, hogy "nem-hely [non-lieu]", és még csak azt sem tettem nyilvánvalóvá, hogy voltaképpen ez részben Tengelyi László cáfolata. Ami hát mondjuk kit érdekel, még őt se.

A kifejezés passzivitása: meglepetés és sebezhetőség

(2005.IX.21) Tíz perccel a zárás előtt vittem vissza a DVD-ket a könyvtárunkba, épp hallottam a pultos nőt felszólamlani, hogy mindenki most már kölcsönözzön (vége a böngészésnek), aztán az orra alatt morogni, hogy márpedig ő nyolckor bezár, vagy ilyesmit. Az jutott hirtelen (mintegy ösztönösen) eszembe, hogy ha beletörődne, hogy nyolc helyett úgyis nyolcóraháromkor fog zárni minden egyes nap, akkor nem menne haza később, viszont egy csomó hisztitől és idegeskedéstől megszabadulna. Aztán annyira megijedtem a pozitív szinking eme tőlem merőben szokatlan felbuzgásától, hogy magamba néztem: én vajon mit csinálnék a helyében. Negyed nyolc után gyűlölnék mindenkit a könyvtárban és környékén; és fél héttől előre el kezdeném gyűlölni magam, hogy ma megint gyűlölködni fogok negyed nyolctól.

(2005.IX.19) Na vissza a kaptafához (bár Podot is láttam már, kapitalizmust meg még többet, úgyhogy voltaképpen ezekhez is értek). Kaptam egy e-mailt, hogy: "Kissé önellentmondó vagy, mert ha jól értettelek: 1. Szeretnéd, ha nem csak úgy zsigerről, meg bejövésről - nem bejövésről beszélnének könnyűzene ügyben, hanem ennél némileg - ha szabad ilyent írni - objektívebb mércéket is elsajátítanánk már itten értelmiségi fogyasztók, mert hiszen vannak ám ilyenek. 2. Magad nem nagyon adsz ilyen mércét, hogy ti. mér’ is nem okés a sokat emlegetett hármas qua könnyűzene!"

Hát a Bëlgáról írtam néhány dolgot, a Cseh Tamással kapcsolatban megírtam, hogy ez nem fog menni, a Kispállal kapcs. tán menne, de hallgatnom kéne hozzá, és ahhoz nincs kedvem. De a kérdés úgyis, ha jól értem, általánosabb, úgyhogy megragadom az alkalmat, hogy megírjam a kritikusi ars poeticám. Ezzel remélem, valamennyire Zen-Taxi eszmefuttatására is valamennyire válaszolok, bár ez nem lesz közvetlen. És nagyon elvont leszek; de itt van 78 konkrét lemezkritika, itt meg könyvkritikák, azokat szerintem nagyjából ezen (viszonylag tehát régi) elképzeléseim alapján írtam meg (a lemezkritikákhoz támpontként használható az Ultrahang rádióműsorának archívuma). Megjegyezném ("elöljáróban"), hogy mindez egyáltalán nem az én találmányom; a legtöbb kritikus (zene- és irodalom), akit szeretek, többé-kevésbé így ír, legalábbis én így értem őket. (Lásd erről hosszabban Bárány Tibor tanulmányát Angyalosi Gergely kritikakötetéről a Jelenkorban a neten is.)

[Alapvetés] A kiindulópont röviden úgy foglalható össze, hogy a mércét a megítéléshez maguk a megítélt alkotások szolgáltatják. A hallgatás, olvasás stb. során rekonstruálsz egy célt, vállalást, feladatot, elképzelést stb., amelyet az adott mű megoldani, teljesíteni, leküzdeni stb. próbált; aztán megállapítod, hogy ezt a vállalást hogyan sikerült teljesítenie, mely megoldások szerencsések, visznek közelebb a célhoz, melyek visznek távolabb, melyek a legjobbak, melyek okozzák, hogy a mű alapvetően mégiscsak kudarcot vallott stb.

Namost az első probléma, hogy itt a mű vállalásáról van szó; ami nincs odaírva sehova, vagy ha igen, az gyanúval kezelendő; a vállalást tehát az értelmezés (befogadás, hallgatás, megtekintés) közben rekonstruáljuk. Ebből következően egyáltalán nem valami megingathatatlan és abszolút biztos mércéhez kell viszonyítani, hanem egy olyanhoz, aminek a felvázolása már maga is az értelmezés (vagy kritika) része. Nem ritka, sőt, hogy egy-egy mű vállalását más-más befogadó másként értelmezi.

A második probléma tehát az, hogy elválasszuk a mű vállalását a szerzőnek nevezett konkrét személy szándékaitól, vágyaitól, gondolataitól. Noha nyilván van valami közük egymáshoz, de korántsem egyszerű; és elég példát ismerünk, amikor a szerző mondjuk azt nyilatkozza a művéről, hogy abban meg kívánta oldani a világegyetem (esetleg csak a magyarság) sorskérdéseit, míg azt olvasva a következő szándékot fogjuk rekonstruálni: "most valami nagyon nagyot mondok! borulj le előttem! imádd az én mélységes egómat!". De a fordítottjára is van példa: "á, ezt csak úgy viccből írtam, pénzért", mondja a szerző, a mű meg egy lélek legbensőbb titkait kívánja szondázni (a legismertebb: Poe hollója). Egyes szerzők érdekes (de nem: igaz) interpretációkat adnak műveik szándékairól, de valószínűleg többen nem; no meg: gondolta a fene.

A harmadik, filozófiailag-esztétikailag szerintem jóval izgalmasabb probléma, hogy: ha igaz, hogy a vállalást és a megvalósítást is magából a műből olvassuk ki - akkor ebből nem következik-e, hogy a saját mércéi szerint minden mű sikeres lesz? Nem következik. Számos egyszerű párhuzam adódik a mindennapi életből: át akartam ugrani ezt a lécet, de levertem, ugyanakkor a kudarcot vallott vállalás mindenki számára egyértelműen rekonstruálható. (Természetesen lehet az, hogy direkt le akartam verni a lécet, de elég nehéz lesz elhitetni ezt a nézőkkel; akkor lesz ez több kínos magyarázkodásnál, ha tudok olyan korábbi cselekedeteket mutatni, amik szintén erre mutatnak. Pl. csak Pistit parodizáltam ezzel, aki már régóta céltáblája gúnyolódásom nyilainak.) Így van ez az alkotásokkal is; a legkönnyebben talán a filmekből tudunk példát mondani erre, pl. ez a film könnyed és pergő akart volna lenni, ehelyett csak izzadtságszagú, fárasztó és unalmas kínlódás jött össze.

Kérdés (mára az utolsó) persze, hogy hogyan, milyen jelek alapján rekonstruálunk "vállalásokat" és "megoldási próbálkozásokat"? Nos, alapvetően ez műről műre, befogadóról befogadóra változik. Segítségünkre vannak persze a hagyományok: műfaji kódok, a szerző egyéb művei, hagyományosan meghatározott célra szolgáló elemek stb.. Pl. az invokáció az eposz elején jelzi, hogy itt akkor most egy fontos (és szélesen hömpölygő, ahogy azt kétszáz éve mondták) történet lesz elmesélve. Nyilván vannak látszatvállalások (pl. a paródiák tipikus eszköze ez, lásd komikus eposzok), vagyis a végső vállalást az egész mű (akár az is lehet: többszöri) megemésztésének végén tudjuk rekonstruálni. És talán az is nyilvánvaló, hogy "vállalás" és "megoldások" nem könnyen különíthetők el egymástól; különféle értelmezésekben bizonyos elemek a feladat kitűzésének jeleinek számítanak, míg másokban egy más vállalás elhibázott megoldásaiként tűnhetnek fel. Lehet, hogy egy regényt én pszichologizálónak tartok, és e vállalás jegyeiként a hosszas belső monológokra mutatok rá; míg más úgy olvashatja, mint egy kalandregényt, melyekben ezek az elmélkedések csak a fölösleges koloncok (rossz megoldások) szerepét kaphatják.

Akkor legközelebb arról, hogy milyen lehetőségei vannak e keretben a kritikának (általánosabban a műalkotásokról való értelmes és vitaképes beszédnek), aztán meg arról, hogy ezek a gondolatok hogyan teszik megragadhatóvá etika és esztétika viszonyát (ami teljes joggal akadt Zen-Taxi torkán, én is félve írtam le, ingoványos talaj, tudtam).

[A kritika] Szóval a fenti keretek szerint a kritika két dologgal foglalkozhat és kell foglalkoznia; és én úgy gondolom, hogy a legtöbb (jó) kritika ezt is teszi, ha nyilván nem is elkülönítetten, és én se így szoktam, de általában ez lebeg a szemem előtt, vagy legalábbis rekonstruálható volna. Először is vegyük az egyszerűbbet: a belső nézőpontú kritika (és itt vissza kellett fognom magam, hogy ne internalistát írjak) azt vizsgálja, hogy az adott mű így-és-így rekonstruált vállalását teljesítette-e, mely megoldásai voltak szerencsések, melyek nem, és ezeknek mi a mérlege. Ez az egyszerűbb, mert ha két ember megegyezik abban, hogy mi az általuk vizsgált mű vállalt feladata, akkor viszonylag pontos és műközeli vitát folytathatnak: rámutathatnak arra, hogy szerintem ez a megoldás annyira rossz, hogy nem tudja ellensúlyozni a többi ügyességét; szerintem viszont ez egy apró hiba, míg itt-és-itt olyan nagyszerű megoldások vannak, hogy az bőven feledteti a hibát. Persze nem feltétlenül fognak megegyezésre jutni, de ez nem is baj, hiszen alapvetően egy érzéki természetű dologról van szó (most az érzékit az "erotikus" felhangjától megtisztítva vegyük, mint egyes idegen nyelvekben lehetséges) - de azért ízlésekről igenis lehet vitatkozni. És az is előfordulhat, hogy ezen mérlegelés közben rájönnek, hogy végülis nem is értenek egyet abban, hogy mi is volt az adott mű célja. Ami ugye megint azt is mutatja, hogy a vállalás-mérleges párocska korántsem szigorú és jól elkülöníthető, ám ettől még, úgy gondolom, adott konkrét esetben a befogadói tapasztalatban mégis jól működik (heurisztikusan, mondhatni).

Nagyobb a probléma a vállalás megítélésével, amikor már sajnálatos módon a műhöz képest külső szempontok is működnek (nem mintha a belső nézőpontú kritikánál ez kizárható lenne, hiszen az ízlés nem valami mindentől függetlenül létező dolog). Itt  becsületes kritikus, tegyük fel, hogy van ilyen, gyakorta érezheti úgy, hogy igazságtalan, hiszen hogy jön ő ahhoz, hogy egy ilyen-olyan célt maga elé kitűző mű célját megítélje, adott esetben elítélje. Hogy itt egy kicsit rendet vágjunk, tegyünk egy elméleti kitérőt.

Egy mű vállalása nem egy egyszerű célkitűzés (na most kivágom a magas C-t), hanem mindig több elemből tevődik össze, melyek szétszálazása persze mindig a szőrszálhasogatás gyanújába keveri a kritikust. Viszonylag jól meghatározható egy műfaji hagyomány, amelyhez az adott mű valahogy viszonyul; sokszor van valami érzelmi-értelmi tartalom, melyet a mű kifejezni vágyik, még ha olykor nem is több ez, mint egy gesztus (főleg a zenében ismerek sok ilyet). Itt jön egy nagy stb. És jó esetben van valami esztétikai eszme (jobb szó híján használjuk ezt), ami legfeljebb körülírható, de a műtől elválaszthatatlan. Ezt az elválaszthatatlanságot annál jobban érezzük, minél jobbnak tartunk valamit: ("a maga nemében") tökéletes egy alkotás, ha nem is lehetne másképp megcsinálni azt, amit megvalósít.

Tehát az ilyesféle vállalások megítélése azt igényli, hogy kívülről tekintsünk rájuk; ezt a külső nézőpontot pedig a kritikus (vagy általában a befogadó) elképzelései jelentik a szóban forgó alkotás szűkebb és tágabb kontextusáról, annak kívánatos és valós mozgásairól, a viszonyítási pontot adó művekről (aka kánon). Tehát pl. X regény azért fontos, mert lebontja a történelmi regény megcsontosodott hagyományait (vagyis a magyar regényirodalomban ezt a műfaji vállalást előremutatónak stb. tartom); azért tartom rossznak ezt a lemezt, mert az "elidegenedettség" érzését fejezi ki, de ugyanezt sokan sokkal jobban megcsinálták már. (És itt lehetne elkezdeni makogni kánonokról és értelmezői közösségekről egyfelől, másfelől meg arról, hogy a kritikus hitelességét tehát miféle látókör stb. teremti meg. De nem teszem.)

A gond csak az, hogy célkitűzés nem csak ilyesféle esztétikai, hanem lehet társadalmi (szociális, etikai stb.) is, sőt, adott esetben ez az esztétikai fejére nőhet: a célom az, hogy felébresszem a magyarság szunnyadó lelkét, és ezt egy gyönyörű eposszal fogom megtenni. Itt jön be az etika és esztétika viszonya, amiről majd legközelebb.

Viszont egy megjegyzés: van egy probléma a kommersz alkotásokkal; nevezetesen hogy azt szokás gondolni róluk, hogy pusztán társadalmi céljuk van, és az sem túl magasztos: minél több pénzt szerezni. Azonban tegyük fel magunknak a kérdést: lehet-e úgy pénzt keresni, hogy az emberek (a fogyasztók, akikből tehát minél többnek kéne lennie) a befogadás során nem értelmezik úgy az adott alkotást*, mint aminek (elsősorban?) esztétikai célja van - még ha ez általában nem több, mint mondjuk egy érzés közvetítése. (Zenei példa helyett vegyük most az ún. filléres szerelmes regényeket.) Itt látszik, hogy igencsak praktikus elválasztani a befogadás közben rekonstruált célt az alkotáslélektanitól, vagyis attól, hogy a szerző pontosan mire is gondolt alkotás közben. Mert vannak, akik komolyan azt hiszik, hogy őket elsősorban esztétikai cél vezérli, és hát mit tehetnek ők arról, hogy ezzel jó pénzt keresnek (evidens példa Kozsó, de a szörnyűséges Kovács Ákos Művész Úr is ilyen), és biztos vannak cinikus gecik, akik csak a nép beetetésével törődnek - de ha jól (költséghatékonyan) csinálják, akkor a közönség elhiszi, hogy ők ki akartak fejezni valamit.

* Az alkotás teljesen romantikátlanított értelmében, a szellemes meghatározás szerint (Zen-Taxi): "Bármi, ami nem kalapács és nem zsömle, az alkotás, vagyis a zene legyen a kedvemért egy alkotó kreációja (...). Semmiből teremt valamit - és a valamiségnek ne legyen függvénye a minőség. Jó? Köszönöm."

(2005.IX.18) Azt írja egy bizonyos Csordás Attila nevű szerző [ez itt azért van így, mert az eredeti helyén: szv.blog ez a bizonyos Csordás Attila is szerző, haha, de vicces. Ugyanitt az azóta kialakult (parázs?) vita is megtekinthető és beleszólható] a Magyar Narancsban az iPodról szóló tényfeltárásában, hogy "Markus Giesler, a torontói York Egyetem marketingprofesszora megalkotta az ún. technotranszcendencia fogalmát. Fanatikus podszterek sokszor a testük kiterjesztéseként érzékelik Podjukat, nem egyszerű mp3 lejátszónak." Minden tiszteletem a professzoré, de nem tudom elhessegetni a gyanút, hogy ha az emberré váláskor hős eleink gondoskodtak volna arról, hogy minden törzsben legyen egy filozófus, akkor azok hasonló elméletet alakítottak volna ki a kőbaltával kapcsolatban. No persze a kőbaltára nem igaz, hogy "kiterjesztett memóriaként szolgál, legfontosabb fájljaikat, leveleiket tartalmazza, naptárt, ismerőseik adatait, rögzített hanganyagaikat" - de ilyesmire képes az írás is, mi több, a beszélt nyelv is, mihelyt okos mérnökök és dizájnerek kitalálják a megjegyzett és továbbadott történeteket (márpedig, ha egy zárójel erejéig egy kis spekulációba bocsátkozhatok, ez nagyjából az emberi nyelv megszületésével egy időben történhetett; no hiszen, ha akkor lett volna Trösztellenes Bizottság, fellépett volna gyorsan a monopólium-gyanús termékkapcsolás [operációs rendszer=nyelv és böngésző=mítosz egy csomagban!] ellen). Bár való igaz, a mítoszokat aligha hordja az ember pofás kis tokokban, és a nevét sem gravíroztathatja beléjük lézerrel.
Sajnos, de persze inkább szerencsére a kőkorszakban jobb dolguk is volt eleinknek, mint hogy kidolgozzák a technotranszcendencia fogalmát. Aztán amikor mégiscsak megjelentek az első filozófusok, egy végzetes félreértésnek köszönhetően nem foglalkoztak ilyesmivel; talán mert az akkoriban legújabb kütyünek számító írás (lásd a magyarul régebben Nyíri Kristóf által propagált Szókratész-értelmezést) nem volt olyan jól dizájnolva és marketingolva (-elve?), mint az iPod.
De a "nyelvünk, történelmünk és mitoszaink mint énünk része" gondolat minden bizonnyal a romantika egyik vezérlő csillaga volt. A test-lélek dichotómia terén való néhány évezredes tévelygés miatt az eszközök "testünk kiterjesztéseként" való értelmezése még egy kicsit váratott magára. Husserl értői bizonnyal ki tudják mutatni, hogy a Mester már beszélt ilyesmiről (más értők meg azt, hogy nem), de a huszadik század közepén Maurice Merleau-Ponty már egészen bizonyosan megállapította azt, hogy bizonyos eszközök az ún. saját test (corps propre, németül Leib) részeivé válnak, még ha az ún. fizikai testnek persze nem alkatrészei. Gyakori példa akkoriban a vakok botja, ami egy (azt használni tudó, mert kényszerülő) ember számára érzékszerv: azt érzékeli, amit a bot vége tapint, és nem azt, hogy ő a kezével (ami persze a "valódi" érzékszerv, a "valódi" test vége) fogja a botot, és annak viselkedéséből a világ bizonyosfajta berendezkedésére "következtet": szó sincs itt következtetésről. De gondolhatunk bátran az autóvezetésre, vagy arra az eszközre, amit a Nyájas Olvasók többsége bizonyára éppen jobb kezében fog: az egérre. Nem "mozgatom az egeret, hogy bizonyos nagyon bonyolult és általam legfeljebb nagyon kis részben értett folyamatok által a számítógépem memóriájában bizonyos változásokat idézzek elő, amelyeket a képernyőn látható változások jelképeznek számomra", hanem "kijelölöm ezt itt és áthúzom oda". Bár az egy fogós (noha kissé érdektelen) kérdés, hogy akkor az egér-e a testünk része, a nyíl a képernyőn, esetleg mindkettő.
Egyébként szerintem az iPod-mítosz egyik legmélyebb kommentárját a mindig zseniális Wulffmorgenthaler szolgáltatta (vigyázat, offenzív fekete humor), az iGunról szóló karikatúrán (link csak a képre).

(2005.IX.16) Azért hülyeség (és rohadt unalmas már) a kedvenc magyar lapjaimban is a fejét rendszeresen felütő vulgárújbaloldali antikapitalista duma (például: a Filmvilágban minden harmadik cikkben, pedig azt még kevesebb fenntartással tudnám jó lapnak nevezni, mint mondjuk az ÉS-t, ahol egyébként az e beírást ihlető hosszú, unalmas és rossz Adam Michnik-írást olvastam), mert úgy csinál, mintha a kapitalizmus egy totális rendszer volna. "Mindent a Piac diktál." Akkor is a Piac diktál, amikor megsimogatod a [kutyáda]t, megcsókolod a [feleségede]t, hallgatod a kedvenc lemezedet, megnézel egy jó [nő]t az utcán? Stb. Egyáltalán: el tudunk képzelni olyan embert, akinek minden tettét a pénz irányítja? Szerintem nem; még olyan vígjátéki karikatúrafigurát is nehéz (lehetetlen?) csinálni, akinek semmi egyéb motivációja ne legyen.

Viszont másrészt az antikapitalista duma úgy csinál, mintha létezne a kapitalizmusban kapitalizmusmentes "sziget", épp az a hely, ahonnan ő megszólal. Holott ilyen szigetek nincsenek: bár talán nem tudod, de amikor megsimogatod a kutyádat, akkor is ott a Piac, mert milyen kutyád van (drága kutyája nincs a szegénynek, és bár gazdagnak lehet keverék kutyája, annak más a jelentése), miért van kutyád (igényeid, vágyaid, hogy kutyád legyen, szépen beleilleszkednek igényeid és vágyaid teljes rendszerébe, amit bizony a Piac a lehető legnagyobb erőfeszítéssel igyekszik kontrollálni)); hogy ki a feleséged, hogy ki lehet az egyáltalán, azt bizony meghatározza, hogy milyen környezetben mozogsz (kivel van esélyed egyáltalán szerelembe esni), amit ismét csak nagy mértékben kontrollál a tág értelemben vett piac (szociokulturális helyzeted, sokan így mondják). Hogy milyen nőt nézel meg az utcán, mit nézel meg rajta, satöbbi.

És ha antikapitalista vagy, akkor is, ha fellépsz a Piac ellen, akár csak nézeteid hangoztatásával, eszközeid a Piacról vannak, és kissé szánalmas naivitás azt hinni, hogy ezek az eszközök nem kompromittálnak; hogy teljes mértékben uralmad alatt tartod eszközeidet - ez egy olyan illúzió, amit terjeszteni épp a Piacnak áll érdekében. (A szabad választás, az egyéniség mint legfőbb fogyasztási cikk.) ((Che Guevara-pólók!))

Ahol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van mindenhol; de sehol sem csak az van. (Elég megnézni távolról a kapitalizmus legvadabb fellegvárait, a tőzsdéket: intuíciók, (meg)érzések és tömeghisztéria; ebből lesz aztán valahogy a "piaci racionalitás".) Ahol zsarnokság van, stb., de éppen ezért, mert totális a rendszer, lehetséges az ellenállás kis szigeteit kialakítani, még ha persze rettentő nehéz és fáradságos is. Ami tömör, abba kemény munkával lehet lyukat vájni; ami porózus, folyós, abba nem.

Amiből persze nem következik, hogy én a kapitalizmus nagy barátja volnék; hogy egyebet ne mondjak, "a Piac majd megoldja, kiszűri" neoliberális mantra többek között a fenti hibába is beleesik (a Piac mint totális rendszer); arról nem is beszélve, hogy ha valaki nem nagyon hülye, akkor legalább azt hozzáteszi, hogy "hosszú távon"; de hát lássuk be, ez már majdnem olyan mint a fűrészelés és a forgács ismert sztálini dialektikája: hosszú távon, örülök neki, de mi van azokkal, akik éppen most, rövid távon élnek? (Csak egy példa hirtelen: a felsőoktatás piacosítása hosszú távon majd kényszeríti az egyetemeket a minőségi fejlesztésre, mert a rosszakra nem mennek majd diákok: és azzal mi lesz, aki pl. mert szociokulturális helyzete nem teszi lehetővé, hogy megszerezze az információkat, hogy melyik egyetemre kell menni, eltölt öt évet az életéből egy szar helyen, és aztán a diplomáját seggtörlésre használhatja legfeljebb? Hát igen, ő a rendszerváltás vesztese, de megvigasztaljuk őt azzal, hogy ő csak rövid távon van.)

Persze nem tudom, mi a teendő; de ahhoz, hogy kitaláljuk, az első lépés volna, hogy leszokjunk arról, hogy hülyeségeket beszélünk azzal a tudattal, hogy most milyen bátrak és okosak voltunk.

Angels of Light: The Angels of Light Sing "Other People" lemezkritika megiratott. Lesz koncert október 10-én.

(2005.IX.13) Ha valamit mondani akarsz, jó stratégia a mondanivalódat valami erős támadással megtámogatni, mert akkor legalább felfigyelnek rád. (A filozófiában ebben a legnagyobb minden bizonnyal Nietzsche: ő nem az őt megelőzőknek ment neki, mint pl. Descartes: a skolasztikusok mind hülyék, hanem rögtön Szókratésznek. Aztán persze ez a gesztus is inflálódott, és manapság már mindenki kezdheti azzal legfelületesebb írását is, hogy "az egész nyugati metafizika így meg úgy" - megannyi "ordítozó bakter", hogy a sajnálatos módon humorérzékéről kevésbé elhíresült Kierkegaard-t idézzem.) Persze így sem fognak megérteni, de legalább többen értenek félre; érdekes, mennyire tartja magát az az illúzió, hogy ha szerinted részletesen és érthetően kifejted az álláspontodat, akkor meg fognak érteni, annak ellenére, hogy bárki rengeteg ellenpéldát tud mondani (már ha egyáltalán valaha próbálkozott ilyesmivel) - és most magamra is gondolok.

Kiszerkesztett Zen-Taxi; úgy kezdi, hogy megdicsér, ezt nem idézem (mert szégyenlős vagyok), nézzétek meg ott és bólogassatok egyetértőleg. És sajnos ebből az alkalomból be kell jelentenem, hogy néhány tézisemet visszavonom.

Először is rá kellett jönnöm, hogy Cseh Tamásról nem tudok megalapozott véleménnyel szolgálni; hogy nem "esztétikailag" nem bírom őt, hanem zsigerileg: ha egy számát végig kell hallgatnom, ideges leszek és falra mászok, de ez nem egy megalapozott vélemény, hanem az én hallószerveimről szóló megállapítás. Ugyanígy például Björk hangját sem bírom elviselni, tudom, hogy elvileg szeretnem kéne, vagy legalább próbálkozni vele, de nem, idegesít és ennyi. Szerencsére valahogy így vagyok Tom Yorke-kal is (Radiohead), úgyhogy nem kell állást foglalnom abban a (külföldi) underground közönséget megosztó kérdésben, hogy akkor ő egy zseni vagy inkább egy végtelenül ellenszenves patetikus lopós kókler-e. (Hasonló megosztó tényező a külföldi undergroundban Nine Inch Nails is: na őt nem szeretem, ő bizony egy v. e. p.  l. k.)

"mi a zene? mire való? lehet valakit zenével azonosítani?" - írja, és kijelenteném, hogy nem, nem szándékom senkit sem zenével azonosítani (sőt, vannak Jimmy-rajongó barátaim is, kínálkozna a poén, de asszem, remélem, nincsenek; kicsit olyan ez, mint a politikai különbségek: nem szakítanék meg barátságot azért, mert valaki elvakult fideszes/emeszpés, ugyanakkor ha valaki nem barátom, és tudom róla, hogy elvakult stb., akkor nem fogom feltétlenül keresni a barátságát; noha, ha úgy alakul stb. Viszont politikai tekintetben a baráti köröm nagyfokú homogenitást mutat, míg zenei ízlés tekintetében teljesen hetero-). Ugyanakkor viszont tény, hogy vannak, akik magukat többé-kevésbé a zenével azonosítják; vagy pontosabban (szub)kulturális identitásukat legkönnyebben egy (néhány) zenekarnévvel vagy stílussal lehet megjelölni, noha persze kimeríteni nem. Valami olyasmit állítanék, hogy azok a zenekarok, akik olyan helyzetbe kerültek, hogy identitáskijelölő pontokként szolgálnak sokak életében, azok kár, hogy nem játszanak jobb zenét; ez persze jóval szerényebb kijelentés, mint amivel kezdtem.

De: "amint a zékáer ezt észreveszi, módosítania kell a röppályát?" (Zen-Taxi): tehát visszavonnám azt az álláspontomat is, hogy ez a szerep kvázi kötelez valamire. Szívesen venném, ha e zenekarok-zenészek úgy éreznék, hogy igen, de rá kellett jönnöm, hogy ezt mint kívánalmat előadni mégse jó dolog; ez nem erkölcsi kötelesség, az esztétikai kötelességnek (már amennyiben volna ilyen) meg nincs köze ehhez. Aminek kötelezettségei lennének, az a zenei sajtó, de hát az meg csekély kivételtől eltekintve úgy szar, ahogy a magyar média maradék része is (és a kevés kivételen belül is a "professzionális" zenei újságírók vannak kevesebben). Erről volna kismillió sztorim, de dicséretesen visszafogom magam, esetleg talán majd legközelebb.

"azért azt az értelmiségi kört megnézném magamnak, ahol a belga felfut." - hát akkor kezd el nézni a mértékadó értelmiség (")fiatal(")-laza-liberális tagjait, és nagy valószínűséggel olyanokat fogsz látni, akiknél. Erről vannak bennfentes infóim.

"és r.a min nőtte föl magát? komjátigyörgyön, nemde? na jó, göcejzsuzsa is volt" - nem, de ez egy hosszú történet, talán legközelebb.

(2005.IX.9) (Folytatódik a leszámolás a magyar igényes popzenével!) Korim írja: "Azért raktam ki azt a számot, mert úgy kezdődik, hogy autók a tenger felé, és épp akkor autóval mentem a tenger felé." Hát jó. Aztán, hogy: "Bár az eszmefuttatás folytatása nem rólam szól, azért annyit megkérdeznék, hogy mit jelent az, hogy "jó"? Meg az, hogy "rossz"?"

Persze jórossz, ízlésekés stb., ugyanakkor mégis, lehet érvelni amellett, hogy zene jó vagy rossz; nagyjából hasonlóképp, ahogy mondjuk ugyanez könyvekkel viszonylag jól működik. Mondok egy példát: a Bëlga zeneileg azért elég rossz, mert a) egy Nyugaton már vagy a kilencvenes évek közepe táján kifulladt trendet próbál meg követni (követni a szó erős értelmében, és nem mondjuk megidézni, eljátszani vele stb., amikor is ugye nem számítana ilyesmi, hogy lejárt, kifulladt, elavult; ha követni próbál: számít) és azt is b) elég gyenge színvonalon, a normakövetéshez szükséges ötleteknél jóval kevesebbet felvonultatva, a normakövetéshez szükséges hangzást meg aztán bőségesen alulmúlva. (A választott műfaj követelményeihez tartozik sajnos egy bizonyos hangzásminőség megütése; lehet, hogy nálunk az adott körülmények között (stúdió, hangszerpark) ez lehetetlen, ilyenkor azonban nem kell az adott műfajt követni, legalábbis nem nyilvánosan.) - Ezek az állítások természetesen vitathatók, rá lehet mutatni konkrét számokra, hogy de itt ez meg az, és én is rá tudnék mutatni számokra, hogy na de kérem (az a nagyonszar dubos szám például az első lemezről!). Egy ilyen vitát simán le lehetne folytatni anélkül, hogy az ember definiálja, jórossz - kivéve nálunk, mert itt a zene vagy "bejön" vagy "nem jön be", műfajokat, azok történetét, követelményeit (bensőleg kidolgozott és változó normáit, standard megoldásait) ismerni nem kell, a hallás kiművelése (pl. észrevenni, hogy ezt az effektet milyen bénán oldották meg) csak a dzsesszel és a komolyzenével, esetleg tisztán technikai részletekkel (vö. Megasztár) kapcsolatban merül fel nem csak hogy igényként, de egyáltalán: lehetőségként is. Ez nem jó.

"És mért lenne bármilyen zenésznek feladata az, hogy gondoljon arra, hogy "értelmiségi körökben" mit kell csinálni a zenével." Arra ne gondoljon, azokat mondjuk felőlem le is szarhatja; viszont azt fenntartom, hogy ha valaki kultúrhérosz státuszba emelkedik, miként CsehtamásKispálBelga, akkor illene neki ezzel valamit kezdenie; például úgy, hogy nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy amellett, ami az erőssége (szöveg), azzal is foglalkozik, ami annyira nem az (zene). (Minden fenntartásom ellenére felteszem mindháromról, hogy képes lenne erre.)

"Mi az, hogy értelmiségi körök egyáltalán?" No igen, ez persze hülyeség; ugyanakkor ez az egyik fájó pont az életemben, lévén bizonyos körülmények folytán nagyrészt értelmiségiekkel érintkezem - a szó társadalomtudományi értelmében is jobbára, de igazából abban az értelemben használnám  a szót, ahogy a klasszikus mondja: értelmiségi (jó, tudom: sznob) "az, aki tudatosan foglalkozik a kultúrával". Az a probléma, hogy a könnyűzene (ezt igazából mindig rakhatnám idézőjelbe) a magyar értelmiség számára nem része a kultúrának, hanem a szórakoztató szolgáltatások egy fajtája, amire nem érvényesek azok a szabályok, amelyeket egyébként, ha kultúrával találkozik, automatikusan elfogad, követ, és megszegésüket a kulturálatlanság jelének tekinti. Mondok egy példát: rengetegszer találkozom olyan reakciókkal, hogy "de hát ez nem is zene", "hogy lehet ezt meghallgatni", "ez idegesítő, durva, elviselhetetlen", "az András olyan zenéket hallgat, amiket rajta kívül még öten ismernek Magyarországon"; mármost vegyük észre, hogy ugyanezeket lefordítva a filmek nyelvére olyasmik jönnek ki, hogy "de hát ez nem vicces, és nem végződik happy enddel", "de hát ebben egyetlen sztár sem szerepel", amiket rendes értelmiségi nem mond ki, mert ilyen kifogásokat felhozni a kulturálatlanság egészen nyilvánvaló jele; csak másfajta, "szakmaibb" kifogások emelhetők egy filmmel szemben, még ha az ember nem is szakértő. Zenében viszont simán elmegy, lehet hozzá még röhögcsélni is, mert vicces. Zenénél az a fontos, hogy (viszonylag kifinomultan) szórakoztató legyen és/vagy technikás, no és persze ne legyen ciki (vagy ha igen, akkor nagyon). (Még két példa: nem megyünk el egy koncertre, ha nem ismerjük már eleve az előadót - ugyanez filmmel? Menő dolog, vagy legalábbis nem ciki koncertre belógni - ugyanez könyvlopással? A letöltés, az egy kicsit más tészta, de azt most hagyjuk.)

"És már miért gondolná bárki azt, hogy a jó könnyűzene a szöveg miatt az?" Szemtanúja voltam az elmúlt években értelmiségi körökben legnagyobb szenzációt keltett könnyűzenei produktum felfutásának: Bëlga, miért lettek sztárok? (És: KispálCsehTamás, mondjuk esetleg EmilRulez, ilyesmi. Az Amorf Ördögök részben kivétel, de ez hosszú.) Nem voltam szemtanúja egyetlen olyan szenzációnak, ahol tisztán zenei alapokon valaki ilyesféle sztár lett volna, és nem is tudom elképzelni. Másik példa: az alternatív underground élcsapatából a legkevésbé a Kampec Dolores lett híres, az ő szövegeik voltak a legszarabbak, viszont az ő zenéjük volt a leginkább újító és izgalmas. Vannak még persze azok is, akik olyan igényesen szórakoztatnak (teszem azt, Besh o droM és társaik), meg akik olyan nagyon ügyesen mozgatják az ujjaikat a hangszereiken (Lajkó Félix és stb., meg a magyar dzsessz túlnyomó többsége), de azért a szöveg az egyik fő csapásirány.

"Mit akarsz mondani?" - zárja levelét Korim, és hát voltaképpen azt akarom mondani, hogy jó lenne, ha azt a zenét, amit személyesen nagyon fontosnak tartok, és amivel időm meglehetős részét töltöm, az a közeg, amelyben életemet tengetem, elfogadná legitimnek (kultúrának), úgy, ahogy szerencsésebb helyeken ez nyilvánvalóan megtörtént. Az állítás meg az, hogy ennek az egyik (nyilván nem egyetlen) fontos akadálya az, hogy e körökben a CsehTamásKispálBelga által fémjelzett hagyomány vált uralkodóvá. (Meg TomWaitsNickCaveÉstársaik, meg BuenaVistaSC, de ez más tészta.) (Ha nagyon magamba nézek, akkor azt is szeretném, ha mondjuk ebből (másfajta zenékről írás) élhetnék meg, mert szerintem, és ebben szerintem nincs túl nagy szerénytelenség (kicsi a mezőny), a legjobbak között vagyok Mo.on.) Egyszerű, önző vágyaim vannak, és a Kispál az utamban áll, ennyi.

(2005.IX.8) Kulturális ajánlatunk következik: http://korim.freeblog.hu/, na, szóval az kurva jó. Megígérem. Konkrétan most a mairól jutott eszembe, ami zseniális, talán a legtökéletesebb idióta poén, amit valaha olvastam (idióta, nem abszurd, tehát nem Monty Python-i). Vagy a magyar irodalomból ismerősebb mágikus-kisrealista műfajú remeklés nemrég. Vagy a levélregény régebbről (júniustól felfelé), ahogy mondani szokás, tökéletes stílusérzékről árulkodik, és még szép is (megható (kedves (aranyos))). Ha lenne itt linkfal, akkor kitenném rá, mondjuk talán Text úr alá-mellé (bár Korim, hm, irodalmibb, de ez nem értékítélet). Tervezem végigolvasni az archívumát, mert úgy ír, hogy kifejezetten kíváncsi lettem arra, hogy miből lett ilyen (úgy ír, hogy azt érzem, hogy ide csak "fejlődéssel" lehetett eljutni? asszem igen, érdekes, "tanulságos" fejlődéssel).

[Ez egy furcsa dolog, hogy most róla írok, de mivel belinkeltem, és azt ő látja, mert megjelenik a statisztikájában, és akkor eljön ide (mert ez így működik, mindenki ezt csinálja, én is, érdemes engem belinkelni), és akkor elolvassa, de nem neki írtam (hanem), de el tudok-e vonatkoztatni attól, hogy ő is elolvassa majd? Igen, el tudok. Szia, Korim. Mindjárt üzenek neked valamit a következő mondatban.]

Csak miért tesz föl Kispál-számokat. [Vigyázat, dühös kirohanás következik, amiben ráadásul igazam is lesz. Dühös ellenkirohanásokat várok levélben.] Szóval a Cseh Tamás Kispál Bëlga felmérhetetlen károkat okozott a magyar zenének. Éspedig pont azért, mert lehet őket szeretni, mégpedig okkal. (Cseh Tamást soha egyetlen percig nem szerettem, a Kispált csak rövid ideig és akkor is korlátozottan, a Bëlgát meg viszonylag eléggé. Egyszer, mikor tanár voltam, leggyűlöltebb kis pöcs tanítványomtól elvettem a discmanjét, amit órán (az órámon) hallgatott, Bëlga volt benne. Kár, hogy annyira felbaszott a kis pöcs, hogy nem tudtam egy jó poént sem megereszteni, vagy elárulni nekik, hogy én már akkor ismertem a Bëlgát, amikor ők még alsósok voltak.)

Mert a zene (vö. még: kíséret) nem annyira szar, hogy vállalhatatlan legyen, viszont nyilván nem attól jó, hanem a szövegtől - és ezáltal sikerült megteremteni, majd konzerválni azt a hagyományt, hogy értelmiségi körökben a könnyűzenét nem kell érteni (nem kell követni (mi történik), tanulni, figyelni rá, megvitatni (a könnyűzenéről nem lehet beszélni, csak a szövegéről)), mert ami jó könnyűzene, az úgyis a szöveg miatt az. Ami egy kurva nagy faszság, és ami nagyon nem jó, hogy így gondoltatik a magyar értelmiség által. (Magyar értelmiségi szeretheti még a dzsesszt (de az is milyen már, bazdmeg, Esterházy és Dés, uramatyám, rendes országban, ahol van könnyűzenei kultúra, szégyenkezve vallaná be E. P., hogy egyáltalán hallotta már Dést játszani, véletlen volt, és hát úriember vagyok, nem csavarhattam ki a kezéből a szaxofont), meg a komolyzenét.)

Amire persze lehetne mondani, hogy erről aztán nem ők tehetnek, de a) ha valaki kulturális hérosz lesz, akkor azzal bizony felelősség is jár! és b) igenis ők tehetnek, mert lehet olyan zenét (kíséretet) csinálni a jó szövegekhez, ami nem nem vállalhatatlan, hanem jó. Van rá példa, külföldön, soroljam? (Nem sorolom, mert igazából soha nem érdekeltek a szövegek, talán az egy, a szöveg-zene viszony kezelésében is zseniális és páratlan Talking Heads kivételével.)

Bár persze az is kérdés, hogy és akkor mi lenne, ha a magyar értelmiség képes lenne komolyan venni a könnyűzenét; hogy nem túl valószínű-e, hogy ezt is csak elbasznák, mint minden egyebet. (Uj Péter és a stoner metal, ha erre gondolok például. A Kultúrház zenei kínálata. Vagy Prieger Zsolt, akkor lenne neki olyan rovata az ÉS-ben, mint a Koltai Tamásnak, hogy minden héten írna egy ilyet? Dzsíz. Lehet, hogy mégiscsak jobb nekünk, hogy angolul olvasunk és hallgatunk zenét.)

(Van még egy másik kérdés, hogy a nem-értelmiséggel mi van, tehát például a lázadó kamaszokkal, akik Kispállal lázadnak. Hát az is jó lenne, ha színvonalasabb zenével lázadnának, és akkor majd, amikor már idősebbek lettek, akkor a természetes fejlődés nem az volna, hogy minél érettebbek, annál kevésbé érdekli őket a zene (rászoknak a downtempo-válogatásokra, brr), hanem, ha már utópiát írunk: annál inkább, és annál mélyebbre ásnának, vissza és be- és lefelé, és stb.)

- Ezzel most elégedett vagyok itt fent. És kezdem megszeretni a kurziválást. Ha nagyon unatkoznék, írnék egy esszét [magas labda! magas labda!] Arany János kurziválásairól. Egy másikat meg Hajnóczy Péter idézőjeleiről. Mindkettő rendkívül izgalmas téma, komolyan; mindig úgy éreztem, hogy H. P. idézőjeleiben majdnem benne van, -ból kibontható az ő egész prózája. Arany kurziválásai talán nem pont annyira, úgy. (Az esszé itt azt jelenti: igazából nem néznék utána a szakirodalomban, és elégedetlen is lennék, mert nem ellenőriztem le az állításaimat; de ahhoz se lenne kedvem, hogy ellenőrizzem őket. Amiből úgy tűnhet, hogy kicsit lenézem az esszéket. És hát lehet, hogy így is van; de ha igen, akkor azt szégyellni kell, tudom. Úgy érzem, hogy akkor írnék esszéket, ha már mindent megengedhetnék magamnak. És nem szeretném, hogy egyszer majd azt érezzem, hogy már mindent megengedhetek magamnak. Ezért jó, lásd rögtön itt lent, hogy annyi okos és kreatív ember van, mert megakadályoznak abban, hogy stb., és ezért is kurvára frusztráló.)

(2005.IX.7) Három dolog tölt el olykor szűnni nem akarni látszó, olykor (egyszerre vagy külön-külön) megszűnő elkeseredéssel: hogy mennyi buta és szűklátókörű ember van; hogy mennyi okos és/vagy kreatív ember van; és hogy az okos/kreatív emberek is milyen végtelenül buták tudnak lenni.

(2005.IX.7) Akron/Family: Akron/Family. Fenébe, tényleg jó ez az átkozott hippis lemez; hova jut a világ, hogy már ezt is megszerettem. Néha van az az érzése az embernek, hogy ez mintha általános szabály lenne: ha elég sokáig hallgatsz/nézel/olvasol stb. valamit, akkor előbb-utóbb megszereted. Azért remélem, nem így van. (És emberekkel ez hogy van? Ugyanúgy, ugyanazért nem, vagy másért? Hogy tényleg vannak emberek, akiket per. def. nem bírsz nem utálni, ahogy vannak lemezek, amiket nem bírsz és nem is akarsz megszeretni? És hogy nem tudod nem úgy gondolni, hogy ez nem a te hibád (lásd: szubjektív), hanem az övé? Az igazi probléma itt (és most, szerencsére) nem Hitler, hanem a szomszéd néni.)

(2005.IX.5) Bocs, az elmúlt napokat tényleg dolgozással töltöttem, de most itt van ez, személyes élményből kiinduló, a közélet aktuális problémáinak új szempontú feldolgozásáig emelkedő harcos kiállású blog-publicisztika egy senkit nem érdeklő témáról:

A filozófiatanítás aktuális kérdései, avagy Erkölcsfilozófia a polgári gondolkodásban

Egy rokonom most kezdi a *** főiskola +++ szakát, és filozófiát is tanulnia kell. Megkérdezte tőlem, hogy mit válasszon, mire én felkerestem a honlapot, és megnézegettem a kurzusleírásokat. Igazi gyöngyszemek egész sorával találkoztam. Az "Erkölcsfilozófia a polgári gondolkodásban" csak egy a sok közül. Még néhány különösen tetszetős darab: (kontrollcé-kontrollvé módszerrel idézve, tehát lehetne sok-sok [sic!]) "Az ember az ókori görög gondolkodásban és a keresztény gondolkodás tükrében." (Ez a tükrében, ezt fel kéne venni a tiltólistára közvetlenül a "kor- és kórkép" után.) "A szubjektív és objektív idealista filozófiai iskolák váltakozása." (Bár tudnám, mi az az objektív idealista iskola!) "Bergson lázadása a materializmus ellen." (Evvel aztán tényleg megragadtuk Bergson lényegét.) "Az ember lényegének meghatározása." (Így kezdődik a Személyiségfilozófia tematikája. Végül is mi mással kezdődne, nem?) "Az egzisztencializmus személyiségfelfogásának jellemzői, vonulatai." (Amikor személyiségfelfogásnak vonulata van, akkor én mindig úgy elérzékenyülök.) "Heidegger nihilizmusa." (Mármost ezen a Heidegger-értelmezésen talán még a Mohácsi-féle középiskolai tankönyv is túllépett.) "Értékek és életvitel Szokratesz, Platon és Arisztotelész ajánlásában." (Ajánlásában, ó, ebben a kis szóban egy teljes metaetikai hitvallás villan föl!)
A Művészetfilozófia tematikájában egy méltán elfeledett 19. századi porosz kismester kézikönyvének tartalomjegyzéke sejlik fel, ilyen címekkel, mint: "A művészetekről. A művészet lényege. A művészetek osztályozása. A művészet és a valóság. A művészet célja." (Ez az első óra anyaga, ha jól sejtem, szép vállalás.) "A művész és alkotó tevékenysége. A művész. Művésztípusok." (A művész.) "A művész és a műfelfogó." (A műfelfogó!) "A zene jelentése - a zenei jelentés. Beszéddallam és zenei dallam. Programzene - a zene jelentése. A zenei jelentés. Zenei források és műfajok." (Na erre különösen kíváncsi lennék, főként az eddigiek tükrében.)
Még a Logika nevű tantárgy is tartogat szépségeket: "A logika tudományának tárgya és feladata: A logika ismeretszerzés útjai." Meg: "A konjukció stiláris változatai, s ezek alkalmazhatóság az általános iskolai irodalom tanításában." (Ez szinte tökéletes.)
Megjelennek előttem ezek a doktornők (ezen a főiskolán nincsenek doktorurak, máshol nyilván vannak); olyikat annyira nem érdekli az egész, hogy a rendszerváltás óta eltelt tizenhat évben arra sem vette a fáradságot, hogy kitörölje a "polgári gondolkodás" kifejezést a tematikából (persze az is lehet, hogy nem vette észre, hogy ma már nem használjuk; vagy hogy meggyőződéses vulgármarxista); olyik pedig saját, végtelenül laikus "megmondom az igazságot"-típusú rendszerét tanítja "filozófia" címszó alatt. (Persze e két véglet egy emberben is megfér, és például tárgytól függően üti fel a fejét egyik vagy másik.) És megjelenik előttem egyéb főiskolák, mi több, egyetemek hasonló oktatóinak hada, aztán pedig a gimnáziumi tanárok. Persze ideírom, és komolyan is gondolom, hogy: tisztelet a kivételnek, de sajnos nagy összegben mernék arra fogadni, hogy a kivételek tényleg: kivételek.
Azt gondolom, hogy amíg a nem-szakmai filozófiaoktatás ilyen színvonalú, addig Magyarországon nem lesz filozófiai kultúra, legyenek akármilyen nagyszerű szaktanszékek és szakfolyóiratok és internetes lapok. És azt is gondolom szomorúan, hogy a helyzet a közeli jövőben nem fog megváltozni; többek között azért sem, mert senki nem beszél róla, senkit nem érdekel. A hivatalos filozófia Magyarországon szépen lemondott a "tömegekről", akiket pedig ha valahol, hát az egyetemeken, főiskolákon lehetne megnyerni. Nem mondom persze, hogy könnyű szakmailag igényes, korszerű és érthető, valamint esetleg még az adott intézmény diákjai számára különösen releváns filozófiát tanítani, de talán érdemes volna megpróbálni.

Ezt bekopipészteltem innen.

(2005.VIII.29) A nagypapám és a tudomány, ez a címe, el lehet olvasni és szörnyülködni. Több rokon már megtette mindkettőt. Az egyik elkérte a könyvet, hogy most már kíváncsi lett rá; (szó szót követett), anyám mondta, hogy már csak az is szörnyű, hogy hogy lehet erről ötszáz oldalt írni, vagy úgy egyáltalán, bármiről ötszáz oldalt írni. Nem árultam el neki, hogy én többek között ilyesmivel foglalkozom, mármint szerzőkkel, akik a Hankissénál sokkal "elvontabb" témákról írnak akár ötszáz oldalnál is hosszabb könyvet; vagy ha rövidebbet, akkor is több könyvet. Egyébként viszonylag jól leplezi, hogy a filozófiának szerinte nincsen semmi értelme. Másik rokon szerint látszik az íráson, hogy vitriolos tollú szellemes szerző bejelenti az igényét az uralom átvételére a magyar szellemi életben; hát pedig nekem ilyesféle céljaim nincsenek, magyar szellemi élet, ugyan már; ha nem is túl sokra, de annál azért többre tartom magam, hogy aztat szeretném én uralni (amivel, ezt hangsúlyoznám, nem magamat kívántam dicsérni, hanem a m.sz.életet gyalázni, bár ez sem túlságosan nagy truváj, abba is hagyom). M.sz.é., ha eddig reszkettél, most megnyugodhatsz.

A nagypapás motívumot szívesen levédetném, azt lehet?

(2005.VIII.25) Letettem arról, hogy megírjam az első posztmodern szingli-regényt; az ötlet pedig jó, ezt fenntartom: posztmodern krimi van már egy rakat (még magyarul is van róluk egy szép monográfia, a Bényei Tamásé), de ~ szingliregény még nincs. Egy vázat ki is találtam hozzá, de ennél több úgyse lesz; a váz meg túl bonyolult ahhoz, hogy néhány szóban leírjam, annál többet viszont nem érdemel. (ISTenem, de szánalmas trükk érdeklődés felkeltésére! Többre tartalak, ó nyájas olvasóm, mintsemhogy bedőljél neki.)

De: most van új ötlet, kivételesen nem mosogatás vagy zuhanyzás közben jutott eszembe, mint nagy ötleteim többsége, hanem kutyasétáltatás közben. Külön sorba írom:

Metaösszeesküvésregény

Arról szól, hogy kiderül, hogy az összeesküvéselméletek nem csak úgy keletkeznek, hanem egy nagy összeesküvés miatt vannak olyan sokan, hogy így eltereljék az emberek figyelmét arról, hogy valójában mi is történik a világban (így, kurzívval). Ez az első metaszint. Aztán a következő: hogy a főhős egy író, aki összeesküvéselméletes regényeket ír, és elkezdi magát úgy érezni, mint egy összeesküvéselmélet főszereplője - esetleg éppen akkor, amikor elkezdi megírni a metaösszeesküvésregényt. Innentől kézenfekvően adódik a lehetőség, hogy a művelt olvasó, aki már számtalan ilyen könyvet olvasott, elkezdi azt sejteni, hogy az a metametaösszeesküvésregény, amit éppen olvas, az éppen az a regény, amit a regény főszereplője ír. (Annyi ilyen van, hogy hirtelen csak kettő jut eszembe: Kornis: Napkönyv, és a Heller utolsó, sajnálatosan gyenge könyve*.)

Viszont! Az is lehet, hogy miután az olvasó már szinte biztosra veszi ezt, a végén kiderül, hogy nincsen semmiféle összeesküvés, és ez a legrémisztőbb, mert a világot nem is irányítja semmilyen nagyhatalmú szövetség, csak úgy történnek a dolgok. Noha persze, ha feszíteni akarom a húrt, metametameta, akkor az is lehet, hogy az összeesküvés arra irányul, hogy rávegye a főszereplő írót, hogy megírja a regényt, és az emberek azt higgyék, hogy nincs semmiféle összeesküvés, és ettől szorongjanak, és így még jobban lehessen összeesküdni. Ebben az esetben persze vagy a) ez a regény mégse lesz az a regény, amit a főszereplő ír; b) a főszereplő a végén rájön, hogy metametametaösszeesküvésregényt kell írnia, c) megbízhatatlan elbeszélőt alkalmazok, vagyis főhősünk nem jön rá arra, hogy a valódi összeesküvésnek mi célja van azzal, hogy megíratja vele az adott regényt, ám az olvasó (ha elég okos), rájön. Talán az utóbbi a legvonzóbb és egyben legnehezebben kivitelezhető változat.

Aki megírja előlem a regényt, az talán learatja a hatalmas sikert is előlem, viszont számolnia kell azzal, hogy egy szervezet, amely azért szőtt összeesküvést, hogy én megírjam ezt a regényt (hogy én írjam meg ezt a regényt), elteszi láb alól. Egyébként ezt is be lehet majd tenni a második részbe, metametametameta, mint ahogy Don Quijote a második kötetben az első kötetet olvassa.

Ahhoz ragaszkodnék, hogy a filmváltozaton a női főszerepet Scarlett Johansson játssza, a legnagyobb probléma, ami megnehezítheti ennek megvalósulását, hogy ehhez női főszereplőt is írni kell.

* Viszont van benne egy nagyon szép motívum, az egyik szereplőnek (öreg, mint minden szereplő, emlékezetem szerint) meghalt a felesége, egy barátja mindenképpen szexpartnert akar neki keresni, és ő látszatra bele is megy, de mindig elrontja, mert valójában egyáltalán nem akar senki( más)t.

(2005.VIII.23) Hosszas levelezés Text úrral, lévén nyavalyog, miért éri őt megtiszteltetési kiemelés egy általa nem szeretett "cég" részéről; szofisztikáltnak szánt érveket adok elő, végül is nem ő tette oda magát, ahová rakódott, hogy akkor változnak meg ettől a dolgok, ha ő azt akarja, hogy megváltozzanak stb.; de itt és most nyilvánosan megadom magam: bassza meg, hol legyen az ember hű az elveihez, még ha az elvek támadhatók is (mert ez már csak szokásuk nekik), ha nem ott, ahol kreativitását ingyér és tiszta szerelemből éli ki? Ugye. Ha Cartier-Bresson jogtulajdonosa jelentkezik a képeiért itt fenn, én bizony az életem árán is megvédem őket!

Ugyane kapcsán: ha mikor írok, egyáltalán nincs előttem: ki olvassa majd és hányan, lesz-e hatása (megveszik a lemezt tízzel többen vagy a könyvet hússzal kevesebben); közben a szöveg van, amit mondani akarok és a választott (többé-kevésbé választott) műfaji konvenciók. Minden más csak utána meg esetleg előtte létezik. Kivéve ha az írás "csak" munka; de szerintem az írás alapesete ez: csak a saját logikája, tágan értve (incl. ahogy bánik a műfajával) irányítja íródás közben. Amit megtalálhatsz benne: konvenció, manipuláció, önátverés, ez mind utólag látódik belé; ami nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz, csak közben (még) nincs. Gondolom, ez nagyjából minden íróköltőműfordító* tapasztalata, de nem csak az övék, nem zseni-kiváltság, egyszerűen: ha komolyan gondolsz egy szöveget. (*Magyar szakon voltak vizsgák, amikhez be kellett magolni egy néhány oldalas értelmetlen telefonkönyvet, pl. a hatvanas-hetvenes évek méltán elfeledett kismestereinek neve, mellé odaírva, író, költő, műfordító, nem volt elfeledett kismester, ki ne lett volna mindhárom, ekkor keletkezett ez a terminus technicus.)

(Van azért abban valami furcsa, hogy szarul érzem magam, ide leírom, és aztán kiteszem, de ennek következményei beláthatatlanok; ismerősök nyilván talán gondolnak valamit, de aki nemismerős, és elolvassa, feltéve, hogy van ilyen, akkor ő most sajnálni fog egy valakit, aki csak ezekből a szövegekből áll össze neki? Furcsa erre gondolni; például hogy annak a valakinek, akit sajnál, mi köze van hozzám. Meg az is lehet, hogy unja, a felénél abbahagyja, vagy röhög rajta egyet - ezeket a lehetőségeket el tudom gondolni, de érzelmileg viszonyulni hozzájuk nem tudok. A blog mint a szubjektum megalkotásának egy radikálisan új módszere, haha.)

E kettőből meg kijön, hogy, most hogy visszagondolok eddigi eseménydús életemre, mintha kifejezetten kerültem volna, bár általában nem tudatosan (csak úgy alakult: nem válaszoltak egy e-mailre, erre én nem tettem további lépéseket, ilyesmi), hogy abban prostituáljam magam, amiben a legjobbnak gondolom magam. Mert a prostituálódás elkerülhetetlen (vigasztalom magam), de akkor már jobb a kicsi és átlátható, mint a nagy, aminek az a legnagyobb veszélye, hogy pont mivel abban prostituálódsz, amit szeretsz és amiben jó vagy, észre sem fogod venni, hogy pr. Hány filmet csináltak már erről, istenem, még Hollywoodban is. Hány ilyen ember irogatja tele, istenem, a legjobb magyar újságokat is.

Le kéne szakadnom erről a témáról, mert kezdem én is unni; eseménydústalan az életem mostanában, az lehet a baj. (Nem az.)

(2005.VIII.12) Tököm tele van már a franciákról való irogatással, de azért lezárom, megdicsérem őket, hogy örüljenek, oszt kész, soha többet ne is halljak róluk. Szóval hogy náluk van ilyen, hogy filozófiai kultúra, ez nem csak ilyen vicc, amit a gyerekeknek mesélnek. Például egy lánnyal beszélgettünk, aki valahonnan Romániából jön, de valahol Franciaországban tanul (Nizzában? Az Fr.o.ban van? földrajzból mindig szar voltam), és akkor éreztem meg. Mert persze többet is olvasott, mint én, de az is látszik, hogy nem az számít. Hanem hogy például tudod, hogy minek mi a helyiértéke; és persze azt is, hogy mikor valamit valahová helyezel, azzal magadat hová helyezted. És ezt nem lehet megvenni a Vrin filozófiai könyvesboltban (mert van olyan is, Libraire Philosophique J. Vrin (mert a Libraire az a könyvesbolt, a könyvtár az a bibliothèque), a Sorbonne téren), mert ott csak sok-sok egyforma könyvet látsz, és ha valaki sok könyvvel képviselteti magát, az lehet a jele annak is, hogy fontos ő nagyon, vagy annak is, hogy grafomán őrült - persze, hogy akihez van másodlagos irodalom szépen elrendezve, az már gyanús; de akkor meg ugye ott a probléma, hogy a sok sokat ígérő cím közül melyik a szar, melyik a mesekönyv, és melyik komoly és jó munka. (Mesekönyv: saját használatú terminus technicus, azokat a filozófusokkal vagy "témákkal" foglalkozó monográfiákat jelöli, melyek a lehető legföldszintesebb módon elmesélik, hogy "miről" "van szó", időnként idéznek valami szépet, mélyet, komolyat, hogy aztán a lehető legsivárabb értelmezését adják az idézetnek. Egy-kettő elolvasása akár hasznos is lehet, hogy tudd, mik a közhelyek, de már ez is fárasztó, ennél több meg határozottan ártalmas.) Szóval ezt könyvből, könyvesboltból legfeljebb sejteni lehet, de a kultúra, az mindenféleképpen valamiféle tudás, amit csak úgy szerezhetsz meg, ha ott vagy.

Meg persze ott az a másik (bár ezzel összefüggő) dolog, hogy tudod, mik a fontos kérdések, tudod, hogy hogyan és hol lehet érdemben hozzászólni, hogy mit kell elolvasnod és kivel kell beszélned, ha azt tervezed, hogy hozzászólsz. Nálunk ez már csak pusztán számszerű okokból sincs meg: olyan kevés a filozófus, hogy mindenki valami mással foglalkozik, úgyhogy ha x-szel akarsz foglalkozni, akkor csak Y-hoz fordulhatsz (ha egyáltalán ő olyan, akihez lehet fordulni, hányan vannak, akikhez nem), ami még akkor sem kultúra, ha ő egyébként hajlandó foglalkozni veled (ami a magyar rendszerben a különös, kitüntető figyelem jele, lévén mert nem honoráltatik, magánjellegű szívesség, és nem hivatali kötelesség).

A savanyú a szőlő-elv mondathatná azt velem, hogy a kultúra az egyben a belterjessé válás melegágya is, ami persze egyrészt igaz, másrészt viszont a kultúra hiánya a légüres tér, ahol még belterjessé válni sincs esély.

(2005.VIII.8) Még egy kicsit a franciákról, aztán áttérek a németekre, ahogy mondjuk egy rosszabb Nietzsche-könyvben láthatjuk. A frankofóniáról, mégpedig, ami valami olyasmit jelent, hogy "akik franciául beszélnek (pedig nem is franciák) ((tehát nem angolul!!))". Már említettem, hogy a megnyitón két egyetemigazgatóféleség erről motyogott, majd az ENS filo. tanszékének vezetője korrekt, bár újdonságot nem közlő nyitóelőadásának elején gyorsan elmondta, hogy a frankofónia nem azt jelenti, hogy a francia felsőbbrendű volna, hiszen minden nyelv egyenrangú (tudjuk persze, ezt kell mondani), aztán délután volt még egy welcome drink (pot de? asszem inkább à bienvenu, így hívták ők), ahol még elmondta a tanszéki titkárnő is, hogy frankofónia. Néhányszor felmerült még, de az igazi a nyári egyetem záróaktusa volt, ami a párizsi városházán volt (rendkívül elegáns, ám szépnek-azért-nem-nevezném-csak-ha-kényszerítenek-vagy-fizetnek-érte épület a belváros szívében), ahol is a csatornázási és vízügyi bizottság elnöke (!!!), meg még ketten-hárman tartottak szép beszédeket, amikben szintén lépten-nyomon a frankofóniát emlegették.

Az egészről az jutott eszembe, hogy ha mindezt áttennénk magyar környezetbe, a frankofónia szerencsére nem létező magyar változatával (sose voltunk világhatalom, ezért nem létezik), akkor egy korrekt miépes cuccot kapnánk, ahol mindig siránkozni kell azon, ami nem magyar, és örülni annak, ami magyar, azért, mert magyar. Meg persze hogy annak kell állandóan bizonygatnia, hogy ő milyen nagyszerű, és győzködnie magát arról, hogy ő milyen fontos, aki már rég nem; milyen okosak voltak ezek az emberek mind, és ezt az egyszerű dolgot nem vették észre maguktól, és ez milyen szomorú.

Ez a magyar párhuzam persze nem mutatja azt, hogy mi jobbak volnánk, mert nálunk is megvannak a rituális formái annak, hogy önnön (múltbeli) nagyszerűségünket bizonygassuk, aminek az egyetlen értelme nagyjából az, hogy ne kelljen elgondolkodnunk azon, hogy vajon miért nem vagyunk mostanában (már elég régóta) nagyszerűek, és még kevésbé azon, hogy mit is kéne tenni, hogy egy kicsit nagyszerűbbek legyünk önnön szánalmas állapotunknál. Például, hogy egy általam kissé jobban ismert területet említsek: a felsőoktatás: a magyar Nobel-díjasok!, komolyan kezdem azt gondolni, hogy az ő egy főre eső viszonylag nagy számuk akadálya annak, hogy tisztán lássunk bizonyos triviális igazságokat, nevezetesen, hogy felsőoktatásunk úgy szar, ahogy van; és akár azt is, hogy még ha ma is sikerülne kitermelnünk megfelelő számú Nobel-díjast, még az sem legitimálná azt az oktatási rendszert, amely mindenkit, aki nem Nobel-díjas (bizony vannak még ilyenek számosan), csak megnyomorít a Nobel-díjasok kitermelésére irányuló hajszában. Következik még: táncest; kapitalizmus francia módra; valamint: miért jó nekik mégis, basszák meg.

(2005.VIII.6) Megírtam ma a Hankiss-kritikát; kíméletlen és brutálisan szellemes, legalábbis alkotójának szándékai szerint. "Kritikusi életművem" egyik csúcspontja, bár nem tudom, hogy az idézőjelbe tett kifejezés melyik szava viccesebb; talán az életmű. Rajtam kívül még senki más nem olvasta; holnap jön a feleség-szűrő, aztán a szerkesztő. Kicsit hosszú, de (szintén a feleségem szerint, mennyit emlegetem ma) rajtam kívül úgyse tartja be senki az ajánlott hosszúságokat. Húzni belőle, most úgy érzem, olyan volna, mint mikor gyerekkorom horrormeséjében (Jókai-féle feldolgozás) a szegény (de ...) apának választania kellett a gyerekei közül, melyiket vigye el a király (vagy mi; csak a választásra emlékszem, meg hogy milyen nyomasztó volt az egész mese; még a végére se).

Nem mindig szállodában aludtunk ám, sátraztunk is sokat, volt is érdekes kaland ezzel kapcsolatban; eső és nagy-nagy szél, amely két tényező miatt: egyrészt, hogy bénán vertem fel a sátrat (kalapácsot elfelejtettem vinni), másrészt, mert annak konstrukciója amúgy sem eléggé stabil (önmentegetés, de ettől még igaz, szerintem), sátor-ránkomlasztással fenyegetett. Ráadásul egy szellőzésre kitalált idióta elhelyezésű lyukon keresztül beesett az eső is. Ezért aztán hajnali egykor felébredtünk, összepakoltunk, és becuccoltunk a kocsiba, a sátrat magára hagytuk, és hátradöntöttük az üléseket. Aztán rájöttünk, hogy mindketten elmennénk vécére, de az iszonyatosan zuhogó esőben ezt csak brutális bőrigázással lehetett volna kivitelezni, ezért aztán elautóztunk szépen hajnali egykor az ötven méterre lévő vécéig, majd vissza. És sokat nevettünk közben, mert nagyon vicces volt kocsival pisilni menni.

(2005.VII.9) Tegnap este Bécs: JazzFest Wien, CocoRosie és Antony and the Johnsons. Itt vannak a képek róla. Arról most nem beszélnék, hogy mennyire elképzelhetetlennek tűnik, hogy nálunk egy dzsesszfesztiválon ilyesmi koncertek legyenek (bár sokkal durvább dolgok is voltak már a világon: lásd erről Jazzkammer & Merzbow: Live at Molde International Jazz Festival; a 2004. szeptember 5-i műsorban meghallgatható belőle egy részlet). Hétre volt kiírva, a CocoRosie hét óra nullaötkor kezdett. A két lány vicces ruhában: az operaénekeshangot is tudó fehér eszkimósba, másikuk (akiből a legelvetemültebb hangok jönnek ki) hippis-kendősbe. Plusz egy fekete fickó beatboxolta a szájával a vicces hip hop-ritmusokat. Aranyosak voltak, hozták azt az lefegyverző bájt, amitől a lemezeik (a második nemrég jelent meg) olyan, hm, imádnivalóak. Egy számot Notorius BIG-nak dedikálnak, kis rendőrautó szirénája szól a mikrofonba. És a Beautiful Boyz-ban, mint a lemezen is, Antony énekel. Harminc-harmincöt perc az egész, pont, mire igazán belejönnénk, vége is.

Eddig is nagy tömeg, azonban nyolctól, amikor az Antony and the Johnsons kezd, iszonyatos tömeg a Rathaus (bécsi városháza!) udvarán. A zenekarral (gitár, basszus, harmonika, hegedű, cselló) együtt sokkal szebb, teltebb a hangzás, mint a Trafóban volt a szólókoncerten; jobban tetszik így, zeneileg kevésbé extrém, viszont összhatásában talán inkább, pont, mert ez a nemtudomhovátenni túltelítettség (majdnem-túljátszottság) egy nagyobb zenei egészben találja meg a helyét, nem olyan feltűnő, és így inkább majdnem, ami szerintem a lényegét adja.

Antony nagyon ért ahhoz, hogy boldoggá tegye a közönséget, és többek között pont azért, mert nem "ért" hozzá, mert még mindig olyan természetesen meg tud hatódni, hogy itt vannak, ilyen sokan vannak; és ahogy tud hibázni. Az egyik számnál megtapsoltatja a közönséget, háromnegyedben ráadásul, egy kicsit rádúdol, ráénekel, és ilyeneket mond közben, hogy "It's like Santa Claus for me", mert tényleg annyira örül, hogy tapsolunk neki (én nem, mert fényképezőgép van a kezemben). Ezt átcsúsztatja a You Are My Sisterbe, behívja a CocoRosie-s lányokat énekelni (a lemezen Boy George-dzsal duettezik). A Hope There's Someone pedig (meghallgatható a 2005. febr. 6-i műsorban, de letölthető innen is például), ez már biztos, az évtized slágere. Egyszálzongorával kezd, aztán jön a nagy zongoracsapkodás, és azalatt lép be a zenekar. Ötven perc után tíz perc őrjöngő taps; a ráadást egy olyan számmal kezdi, "amin épp most dolgozik": "Dream about who you are / Dream about who you want to be", hát ennyi. De mondjuk folytatódhat így: "Hold on to who you are / Hold on to who you want to be". Van-e ötletünk, hogy folytatódjon? Bekiabálás, tényleg, ez egy kicsit dzsesszesebbé teszi: "Shake it up who you are / Shake it up who you want to be". Így talán nem túl jó, ott vicces, mondom, Antony nagyon tud valamit. A végére egy Lou Reed-szám, Candice, nem jut eszébe a második versszak, bedobja újra a Shakeitupot, újrakezdenek. Megint lemennek, újabb őrjöngés, de nincs több ráadás, két koncert együtt alig több, mint másfél óra.

Mielőtt hazafelé indulnánk, benéznénk kávézóba, sehol nincs hely, a zuhogó esőben elmegyek a kocsiért (az egyetlen ember kapucnival, ó, milyen előrelátó vagyok is én!), megbeszéljük, hogy hol ülnek be a többiek majd gyorsan. A tetthely előtt egy ember integet taxiért, sejtem, hogy nem lesz ez így jó, de nem tudok nem ott megállni (jelzésszerűen arrébb megyek még két métert). És tényleg, beül, részeg, angolul próbálom rábeszélni, hogy ez nem taxi, de vigyem a [nemtudomhova], de ez nem taxi, és jönnek a barátaim, nem baj, beférnek ők is, de nem férnek, mert összesen öten vagyunk; megérkeznek ők is, immár német nyelven is próbálják kikönyörögni, hogy itt vannak a taxik tíz méterre, hogy mi Magyarországra megyünk, ami neki nem jó, de nem; néha úgy tűnik, kifelé indul, aztán megmakacsolja magát, és az ajtót is becsapja, majd kezdődik elölről. Végül egy közeli biztonsági őrt hív egyikünk segítségül, aki iszonyatosan gyorsan és udvariasan eltávolítja.

Hát ez volt a kultúra meg az izgalom, most egy kis csend lesz ezen az oldalon (20-án jövök haza), aki unatkozik, olvashat egy csúnya fikázós kritikát a tollamból a múltheti ÉS-ben: Túlírtság, Fárasztó Poénok, [Szögletes] Zárójel.

Ha lesz esetleg időm, kedvem, no és elérhető internethozzáférés, akkor itt lesz valami frissítés, amit direkt ezért csináltam: http://raparis.freeblog.hu/. De én korántsem vennék mérget reá.

(2005.VII.4) A melltartó mint filozófiai metafora: Voltak és vannak filozófiai iskolák, melyek kifejezetten kedvelik illetve gyűlölik a metaforákat; olyan filozófusok, akik gondolkodásuk központi elemévé tesznek néhány metaforát, és olyanok, akik legfeljebb unaloműzésnek dobnak be egyet-kettőt. Szeretnék egy olyan filozófiai metaforát javasolni, melyet reményeim szerint rengeteg célra fel lehet használni - mégpedig a melltartók egy néhány éve feltűnt új fajtáját.

Arról van szó, amit akkor kell felvenni, ha a ruha alól kilátszik a melltartó pántja (márpedig a mai női ruhák legalább 80%-a ilyen). Ezért aztán ez a pánt áttetsző műanyagból van, aminek elvileg nem kéne látszania. De persze, és most jön a lényeg: látszik, és ezáltal arra is felhívja a figyelmet, hogy nem kéne látszania. (Biztos van egyébként neve ennek a ruhadarabnak, csak én vagyok tudatlan e téren.)

Szóval ez a kicsit paradox jelleg a hétköznapi halandó szemében meglehetősen cikivé teheti ezt a fajta melltartót - bevallom, én is így vélekedtem, míg nemrég rá nem jöttem, hogy pont ez teszi alkalmassá arra, hogy nagyszerű filozófiai metaforát faragjunk belőle.

Milyen távlatokat rejt, ha e melltartót szem előtt tartva értelmezzük újra a nyelv és a világ ki nem mondható, de megmutatkozó logikai szerkezetéről szóló wittgensteini tanítást! Mennyivel vonzóbbá tehetnénk felhasználásával az önmagát-megmutatva-elrejtő létről szóló heideggeri elgondolást! Bátor teológusok (akik nem félnek attól, hogy konzervatívabb kollégáik blaszfémiát kiáltanak) kidolgozhatják e melltartófajta alapján a rejtőzködő Isten újfajta elgondolását is.

Mi több, még tudományfilozófiai hasznosítását is elképzelhetőnek tartom. Például annak leírására, hogy hogyan próbálja a tudomány végtermékeiben, az elméletekben, szakcikkekben stb. eltűntetni azt az intézményes hátteret, amely ezek létrejöttét lehetővé tette.

Ha valaki a referenciális olvasat híve (szereti visszacsatolni a szöveg metaforáit és egyéb textuális elemeit a szerző személyéhez), az gondolhatja azt, hogy mindez leginkább e sorok írójáról szól: hogy még amikor filozófiáról ír, akkor is csak az (mármint a melltartó) jár az eszében. Vagy fordítva: még arról is csak a filozófia jut eszébe.

(2005.VII.1) Bementem ma dolgozómba, nem ezért, de véletlenül összetalálkoztam egy fickóval, aki megdobott egy halom névjeggyel. (Először nem az enyémmel, de megtiszteltetés volt a csere!) Úgyhogy megint van névjegyem, igaz, az előző, öt-hat évvel ezelőtti adag sem fogyott el, sőt, valójában alig néhányat passzoltam el belőle. Ott áll rajta, hogy Rónai András, alatta ["foglalkozás"], mintha én valóban [az] volnék, holott! identitásom egyáltalán nem az, határozottan tiltakozom ellene. (Pedig éppenséggel büszkélkedhetnék is vele, haha, de tényleg.) Ami azt illeti, szinte minden ilyesféle megjelölés ellen tiltakozom; a múlt héten aláírtam a Magyar Narancsban megjelent nevetségesen szánalmas antifeminista cikk elleni tiltakozó levelet (Fix kettes - Miért nincs a feministáknak hüvelyi orgazmusuk?, no lám, én is belinkeltem, tehát hatásos? fenéket, a Magyar Narancs, basszák meg, ne támaszkodjon ilyen rettenet olcsó "fogásokra", vagy legalábbis ne ilyen szar "vitacikkekkel"), sokat gondolkodtam, mit is írjak a nevem után foglalkozásnak, hát beírtam, PhD-hallgató, hehe (az bárki lehet, legalábbis bölcsészkörökben, legfeljebb (!) fizetnie kell érte; ha meg nem kell, az se azt jelenti feltétlenül, hogy tényleg jobb, mint akinek kell, most nem írok ide szomorú történeteket). No mindegy, végülis nem foglal sok helyet (a névjegy).

Eszembe jutott a Richard Nixon-merénylet című film, sajnos elég vacak, jól lehetne demonstrálni vele, hogy mi a gond a "jutalomalakításra" épített filmekkel úgy általában; ami azért is kár, mert így elsikkadt néhány tényleg jó poén, amiket érdemesebb lett volna valami jó filmben hátrahagyni az utókornak. Az egyik ilyen az volt, hogy a főszereplő (Sean Penn parádés! alakítása!) végre dolgozik, büszkén újságolja ismerőseinek, feleségének (Naomi Watts kissé szürke alakítása, barna a haja!), odaadja a névjegyét, és mindenki adná vissza neki, mire elmondja, hogy nem kell, van neki még egy csomó. Szerintem ez szép; és okosan nem játszották túl, csak úgy mellékesen történt (az ilyesmiben, megjegyezném, a felülmúlhatatlan zseni: Jacques Tati).

A másik az volt, hogy irodabútorbolti főnöke magyarázza neki, hogy mi a jó eladó titka: hogy hinnie kell abban, amit elad. Mert ha hisz benne, akkor az eladásnál az nem rádumálás, átverés, hanem szívből jön. "Én bármiben képes vagyok hinni, bármiben, nem igaz, Marty? - De, egyszerűen zseniális, bármiben képes hinni." (És a képe közben, brrr.)

(Szintén jó lett volna még az, mikor S.P. elmegy a Fekete Párducokhoz, hogy támogatná őket, és hülyének nézik; sajnos ezt a jelenetet is elbaszták, ui. az egész filmből az jött le, hogy ez egy szánalmas őrült, ami végülis az összes felvetett és, hah, valós társadalmi problémát lehúzta az "egyéni szoc. probléma" szintjére. Nem kell persze minden filmnek nagyszabású társ. probl.kkal foglalkozni, de ha már teszi, akkor annak talán ez a legrosszabb módja.)

(2005.VI.28) Egy regényötlet - de persze megírni sose fogom, így hát elárulom. Az antropológiai megfigyelés paradoxonából indulunk ki: ha bármilyen kis mértékben is "külső" a megfigyelés, akkor mindig kétséges marad, hogy hozzáférünk-e a "lényeghez"; a "belső" (vagyis egy kicsit sem "külső") megfigyelés viszont már nem megfigyelés.
A regény főhőse egy antropológus, aki megfigyel egy törzset, ám egyre inkább elkezdi kínozni ez a paradoxon: egyre inkább úgy érzi, hogy "kívülről" mindent lát, csak éppen a lényeget nem. Ez a paradoxon eljuttatja végül oda, hogy teljes mértékben a törzs tagjává válik. Ekkor jön a poén: miután tag lett, rájön, hogy a törzs kivétel nélkül volt antropológusokból áll, akik mind végigmentek ugyanezen a folyamaton (innen nézve: fejlődésen), amin ő.
Ha kicsit túl akarjuk poentírozni, akkor befejezhetjük a regényt azzal, hogy egy újabb antropológus érkezik leírni a törzset, és az éppen taggá lett főhős nézőpontjából látjuk az ő próbálkozásait.
(Nyilvánvalóan a dolog poénja túlmutat az antropológián: a "más elmék" problémája valahogy hasonlóan működik. Minden "közösön" (közös nyelven, kultúrán, emberi természeten stb.) túl mégiscsak van egy olyan érzésünk, hogy mindez nem garantálja a megértést - ahhoz, hogy megértsük a másikat, nem elég az ő helyébe képzelnünk magunkat stb. - az kell, hogy ő legyünk. Miközben persze mindez hülyeség (és persze ha ő lennénk, akkor nem volna már feladat, hogy megértsük őt; illetve volna, de az önmegértés egészen más tészta). Egyébként ez nagyjából: Cavell.)

(2005.VI.25) Hogy milyenek a filozófusok, amikor nagyon be vannak baszva, erről sajnos nem tudok beszámolni, mert a legtöbb lelépett a buliból, mielőtt nagyon bebaszott volna; pedig volt még egy fél üvegnyi unikum! (A filozófus mint papírtigris.) De egy konkrét filozófus ott maradt, és ő nagyon vicces, és még inkább rémisztő volt. Nem azért, mert rettenetesen bebaszott, hanem mert először egy irodalomtudományos "vitára" terelődött a szó (én tereltem, hiba volt), ami persze nem vita, hanem mértéktelen gyűlölködés, és amibe természetesen (mármint ez országban természetesen) sok politikai felhang is keveredik. Illető filozófus ebbe úgy kezdett el belemászni, hogy rendre mindenkinél felemlegette, hogy mi volt az apja, ha az apja nem volt komenista irodalmi főgenya (akik persze egy meglehetősen undorító válfaját alkották a komenista főgenyáknak, bár nem hiszem, hogy a többi válfajnál undorítóbbak lettek volna), akkor a nagyapja. Aztán Heller Ágnesre terelődött a szó (ebben nem én voltam a ludas), neki meg a politikai nézeteire, és onnan már nem volt megállás. Innentől kezdve az olykori üvöltözés és a mindenféle nóták artikulálatlan hangon való üvöltése között oszcillált a buli (leszámítva házigazdánkat, mert ő tud énekelni). Rendre próbáltuk elejét venni a "politizálás" újbóli visszatérésének, ám sose sikerült. A csúcs- avagy mélypont az volt, mikor az illető kiment volna a kertbe a cigijéért, ám észrevette, hogy kint van két PhD-hallgató, "kint vannak a kommunisták; és ezek tudod milyenek? ezek letépik a körmödet; most teljesen komolyan beszélek, ezek letépik", és kellett egy kicsit küzdeni, mire sikerült rábeszélni, hogy Balázs és Feri nem fogják letépni a körmét.

És nem tudom, hogy ebben a történetben nem az-e a legszomorúbb, hogy egyébként ez egy teljesen értelmes fickó, akivel korábban hosszasan elbeszélgettünk értelmes témákról. (Felhívnám a figyelmet az "egyébként" szóra, amit például én, de úgy vettem észre, sokan mások is, önkéntelenül használunk ilyen környezetben - már ez is magába sűríti a helyzet tragikomikumát.) (És közölném, hogy igen, létezik a szánalmas és nevetséges Fideszezés és nácizás, bár ilyen töménységben szerencsére én még nem találkoztam vele. És persze bárkit szidnak, abban, akármilyen szempontból is történjék ez, mindig lesz sok igazság... Ám ez nem legitimál minden szidalmazási szempontot.)

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én annyit ittam kábé, mint az elmúlt másfél évben összesen, és másnap másnaposabb voltam, mint az elmúlt stb. De sikerült a jelenlévő rajtam kívül négy emberben mértéktelen csodálkozást kiváltanom azzal, hogy végig képes voltam az "inkommenzurábilis" szó kimondására, mi több (de ez már nem derült ki), végig azt is tudtam, hogy mit jelent. 'Összemérhetetlen' - tessék, most már csak gyakorolni kell egy kicsit, és ti is utánam csinálhatjátok.

(2005.VI.16) Az a közismert állítás, hogy a zene, a színház és a film "időbeli" művészetek, legkönnyebben talán úgy tehető értelmessé, relevánssá, ha a működés (működtetés) és a figyelem szempontjából fogalmazzuk meg. Az időbeli művészet az, ami anélkül működik (az időben), hogy neked ahhoz hozzá kéne járulnod; a nem időbeli művészet befogadása is természetesen időben zajlik (hogy máshogy), de te működteted a művet. Akkor megy előre a regény, ha olvasod, akkor látszik a szobor, ha nézed (látod). Amikor nem működteted, akkor is van, de számodra csak (mondjuk, hogy) potenciálisan: tárgyként, ami, ha akarod, műalkotás lehet. Noha persze ugyanez igaz a zenére is, de másként: amikor nem hallgatod, de szól, akkor bizonyos értelemben szintén csak van, de közben tudható, hogy tovább működik.

A működtetés: figyelem. (És még valami más is, vagy teljesen az? passz.) A műalkotás megkívánja, hogy figyelj rá, miközben befogadod; mi több, megkívánja, hogy csak rá figyelj - ennek legismertebb esete a mozi, ahol megszűnik a külvilág, már a vászon körül létező, nem a filmhez tartozó külvilág is. (Eugen Fink: a kép egy ablak, amin keresztül megnyílik egy másik világ - igen, de olyan ablak, amin ha, pontosabban amíg kinézel, akkor megszűnik a szoba körülötte.)

Bizonyos esetekben persze a figyelem csökkentett üzemmódban működik, alig van: átlapozunk néhány oldalt, mindegyikre csak egy pillantást vetve: "igen, itt még mindig csak a tájleírás folytatódik", végigtekintünk a múzeum termének falán, és már megyünk is tovább. De legalább ennyi kell, a "nem időbeliekhez". (Deficiens módusz, mondaná Heidegger, haha, mondanám erre én.)

Ha nem figyelsz egy pillanatig a zenére, ha kimész a vécére a film közben, ha a szünetben távozol a színházból, akkor lemaradsz valamiről. (Lehet persze visszatekerni a CD-t, Winampet, videót, de ezzel durván közbeavatkozunk; noha persze az is közbeavatkozás, csak másként (hogyan másként?)  ha olvasás közben visszalapozunk.) Ezért a zene és a film sokkal feszítettebb, koncentráltabb: lankadatlan figyelmet kíván meg: ha lemaradsz, kimaradsz, legközelebb egy újabb meghallgatáskor lesz esélyed. (Amiből levonhatnánk azt a következtetést, hogy az élő zene az igazi zene, mert megismételhetetlen, hogy a színház az igazi, az újranézhető film csak pótlék - de ez ilyesféle radikális állítások az egyszeriség, mi több, az időbeliség durva, általában kissé heroizáló félreértésén alapulnak.)

Kissé paradox módon pont ezek a művészetek alkalmasak a leginkább arra, hogy a háttérbe olvadjanak. Mivel működnek maguktól, mivel nem kell aktívan figyelnünk ahhoz, hogy teljen az idejük (múlik, nem múlatjuk), ezért lehetséges háttérzene, vagy háttérfilm (teszünk-veszünk, közben szól a tévé), és ha manapság kevésbé is, de háttérszínház (gondolok itt a régi regények operaelőadásaira, ahol megy a gukkerelés, ruhák vizslatása és szerelmi intrikák). És pont mivel az olvasásban, képzőművészet-nézésben a működés: működtetés, ahol legalábbis minimális energiabefektetésre szükség, ezeknél a "háttérbefogadás" nem, vagy másként működik. Persze fenenagy kiműveltségünkben mondhatjuk, hogy aki ponyvát/bulvárt olvas, nem olvas, aki végigszalad a Monet-kiállításon egy "degyönyörű"t sikkantva minden kép előtt, az nem olvas, nem néz, de nincs teljesen igazunk (ami onnan látszik, hogy kedvünk volna ilyesmit mondani: "valójában nem néz" stb.). Más végigfutni egy újságot, mint a duruzsoló rádió mellett bármit csinálni. A kép, a szöveg nem tud teljesen a háttérbe olvadni, ezért nincs háttérolvasás. (Háttérképnézés: határeset, vagyis hát nem tudom.)

(Legközelebb: háttérzene és figyelempolitika; figyelem és ritmus (és idő?). Aztán zene és tér. Vagy valami más. És mindez talán kifut egyszer William Basinskire. Addig is a témához, talán, egy régebbi lemezkritikám (Set Fire to Flames).)

(2005.VI.14) Írtam tegnap egy levelet (Sablon úrnak, megdicsértem, mindegy (nem)), került belé egy mondat, ami olyan volt, mintha egy francia aforizmaíró írta volna, megijedtem magamtól, gyorsan eléraktam egy kis ironizáló eltávolítást (ilyenkor válik fontossá, hogy az írott szöveget nem feltétlenül lineárisan írjuk, viszont mindig feltesszük róla, és lényegében igazunk is van, hogy lineárisan fogja a címzett olvasni). Lakik bennem egy francia aforizmaíró, néha feltör, ez megráz, olyankor gyorsan el kell fojtanom. (Nem tudom, miért pont francia, de akkor is az; pedig a tárgykörben a legjobb pont nem franciákról szól: a Monthy Python Oscar Wilde-os jelenete, felséged olyan, mint egy denevérpisi-patak.)

A rövid mondatok gyanúsak; a rövid mondatok tudják, hogy mi a valóság, és azt jól leírják, tessék, így vannak a dolgok, meg van mondva az igazság, és ez a lényeg, hogy mit kezdesz vele, olvasó, az már a te egyéni felelősséged. Megteheted, hogy nem fogadod el az igazságot, de persze ennek megvan a maga ára, közli veled a rövid mondat, illetve nem közli, csak éppen formáján megmutatkozik. És ez ("megmutatkozik") egy Wittgenstein-utalás, merthogy a rövid mondatok frusztráló potenciáljának legteljesebb megvalósulása a "korai Wittgenstein" nevű szerző Tractatusában található meg. A világ mindaz, aminek esete fennáll. A világ tények, és nem dolgok összessége. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. A filozófiai irodalom legfrusztrálóbb nagyon fontos könyve, egészen az elviselhetetlenségig, olvasásához kell némi mazochizmus (olvastam vagy háromszor, talán többször is), ami látszik is az általa inspirált logikai pozitivizmuson (bár, tegyük hozzá, van az az igaz közhely, hogy teljesen félreértették).

Mióta írok (mióta eszemet tudom, haha, írni mint eszünket tudni!), hosszú mondatokat írok; első szerkesztőm a TTK hetilapjánál már arra igyekezett rávenni, hogy írjak rövidebbeket, kérésére olykor szétdaraboltam a természetes születésben hosszúként létrejött mondatokat, de hülyén néztek ki, úgy éreztem, üvölt, hogy itt mesterséges darabolás eredménye látható, bár persze nyilván nem. Nem is az, hogy a hosszú mondat alkalmat ad a túlzásig vitt precizírozásra, a futok-még-egy-beékelt-tagmondatnyi-kört-ekörülre, arra, hogy visszatáncolj egy záró- vagy gondolatjelben, (azért végül is szoktam néha állítani valamit, hízelgek magamnak), hanem hogy alkalmat nyújt arra, hogy valami olyasmit szimuláljunk, mint a gondolat születése. A rövid mondatban a gondolat úgy áll eléd, mint ami nem született (vagy ha igen, az pusztán mellékes körülmény, "empirikusan" minden mondatnak kell születnie, de ez voltaképpen nem számít, elfelejthető), hanem már majdnemhogy mindig is volt (ha nem is ő mint mondat, a gondolat, Frege); a hosszú mondat, ha nem is benne születik a gondolat (ez illúzió, bár szép), de legalább megadja a lehetőséget, hogy benned is, nem párhuzamosan, de válaszolva a benne történőkre, szülessen gondolat, nem is feltétlenül az, ami a mondatban; ha sok az elágazás, megvan a lehetőséged, hogy olyikat nem követed.

A rövid mondat popzene, mi több, a popzene kvintesszenciális megvalósulása, a techno: ritmusa könyörtelen; vagy elfogadod, és akkor beleolvadsz, vagy nem fogadod el, és teljesen kimaradsz belőle. A hosszú mondat nem popzene, hanem (melyik mi: mennyi ritmus van még!).

Mindez persze spekuláció, abban az értelemben, hogy bármely "konkrét" mondatra, melyre nem igaz, nyugodtan mondhatom, hogy az nem számít (tulajdonképpen nem az, aminek látszik, mert nincs benne elég pontosvessző; sok pontosvessző van benne, de nem valódiak, csak álcázott pontok). Mindez persze inkább ars poetica, mint bárminek a leírása.

Rövid mondat rossz, hosszú mondat jó.

(2005.VI.12) Feltéve, hogy egyáltalán vannak benne ilyenek, a poénok nagy része az alábbi szövegben azoknak lesz érthető, akik legalább egy-két analitikus filozófiai szöveget olvastak; de ha már a mai destruktív napom délutánját rááldoztam, ide is bemásolom erről a helyről (akik legalább három idióta zenei utalást összeszednek belőle, azoknak ajándékozok egy exkluzív mp3-t):

Szabadság, determinizmus: összeegyeztethetők-e?

A gyenge SzDKT cáfolata

A szabadság kérdése ősidők óta foglalkoztatja az embereket csakúgy, mint a filozófusokat. A múlt század kilencvenes éveiben például rendkívül izgalmas elméleti kezdeményezések szárba szökkenésének lehettünk tanúi. F.J. Nettlefold Freedom and Determinism: The Compossibility Alternative című nagy jelentőségű cikkében (Mind, 1992/1, 13-15. o., kötetben: Philosophy, Physics, Freedom and Facts, OUP, 1999, 125-129. o.) igen érdekes és nagy figyelmet kiváltó állítást fogalmazott meg. A tiszteletreméltó Nettlefold úr egy olyan elmélet mellett kardoskodott, melyet N.W.W. Stephen (Determinism And/Or Freedom című cikkében, Mind, 1994/2, 69-71. o.) Szabadság-Determinizmus-Komposszibilitási Tézisnek (röviden: SzDKT) nevezett el. E rendkívül izgalmas és mélyenszántó tétel szerint a szabadság és a természeti folyamatok determinált volta nem ellentétes egymással (mint például azt B.C.M. Clarke állította, Freedom and Determinism: The Choice of Modern Physics című cikkében (Mind, 1991/3, 89-93. o., kötetben: Physical Determinism, Ghostly Freedom and Other Essays, HUP, 1995, 210-219. o.)), hanem komposszibilisak. Egzaktul kifejezve a SzDKT két állítás konjunkciója:
(1) létezik olyan lehetséges világ (V), melyben bizonyos x entitásokra egyszerre igazak a következő állítások:
(1.1) x szabad
(1.2) x determinált.
(2) aktuális W világunk egy ilyen V világ.
F.J. Nettlefold úr a SzDKT alátámasztására felhozott érveit O.G.L. Murphy alapos és megsemmisítő bírálatban részesítette (What's So Stupid About the Compossibility Alternative, Mind, 1995/1, 7-9. o.), azonban az elmélet rendkívül erős voltáról tanúskodik, hogy F.J. Nettlefold úr Is it the Compossibility Alternative What is Stupid, Or is it Mr. Murphy Who Is Dumb című cikkében (Mind, 1998/2, 9-11. o., a már idézett kötetben, 130-135. o.) kidolgozta az ún. "gyenge SzDKT"-t, mely nagyratörő állítása szerint "immunis Mr. Murphy mélyenszántó, alapos, ám lényegénél fogva tökéletesen elhibázott ellenvetéseivel szemben."

Cikkemben azt szeretném megmutatni, hogy a gyenge SzDKT (röviden: GySzDKT) rendkívül éleselméjű, filozófiailag elmondhatatlanul előremutató, ám mindezen tulajdonságai nem akadályozzák meg abban, hogy ne legyen totálisan értelmetlen, és ennélfogva hamis.
Vegyünk ugyanis egy olyan U lehetséges világot, melyben Mr. Geff tulajdonságai ugyanazok, mint a W aktuális világban, azonban Mr. Geff az U világban (röviden: Mr. Geff (U)) t időpontban egy részecskegyorsítóban bekövetkező kvark-hasadás miatt (filozófiailag kifejezve: következtében) megőrül, és Mrs. Geffnek azt javasolja, hogy nézzenek meg szombat este egy francia művészfilmet.
Mármost ha
(3) Mr. Geff (U) eme javaslata determinált, valamint
(4) Mr. Geff (U) a GySzDKT értelmében véve erős indokkal (strong reason), azonban gyenge okból (weak cause) javasolja ezt Mrs. Geffnek, akkor ebből az következik, hogy
(5) Mrs. Geff (U) t időpont után bekövetkező tette - akár hajlandó férjével szombat este francia művészfilmet nézni, akár jó ízlésére és a kínálkozó számos egyéb, ezerszer vonzóbb szórakozási lehetőségre hivatkozva minden erejével azon igyekszik, hogy lebeszélje Mr. Geff (U)-t erről - fizikailag szélesen determinált (widely determined). (A széles determinációról lásd D.L.M. Myers: Wide Determinism, Narrow Minds, Mind, 1989/4, 100-104. o., kötetben Collected Philosophical Papers on Problems Starting With D: Determinism, Denotation, Death and the Duck-Rabbit (With a Posthumous Manuscript: Devils and Demons of Deconstructivism), DUP, 1993, 1-8. o.)
Mármost viszont az U és W világ közti különbség oka (ám nem indoka) egy kvark-hasadás volt, amely (a) nem klasszikusan determinált, viszont (b) determinisztikusan meghatározott esemény. Pontosan egy ilyen determinisztikusan meghatározott esemény (b) , mely egy szélesen determinált tetthez (5) vezet egy lehetséges világban (U), szükségeltetik ahhoz, hogy a GySzDKT végérvényesen megcáfoltassék.

A mélyen tisztelt Nettlefold úr mondhatná erre, "feltéve, de meg nem engedve" (ahogy a köznyelv nevezi az erős kontrafaktuális hipotézist), hogy eme igen egyszerű gondolatmenetet képes volna követni (melyre ha képes volna, úgy természetesen nem írta volna meg éleslátó, nagyszabású filozófiai belátásokban bővelkedő cikkét), hogy gondolatmenetünkben feltételeztük, hogy W aktuális világ és U lehetséges világ között "öröklődik" a széles determinizmus relációja. Valóban, Nettlefold úr számára nyitva áll a lehetőség, hogy két alternatíva között válasszon:
(6.1) a GySzDKT hamis
(6.2) a GySzDKT igaz, viszont W és U lehetséges világok között nem "öröklődik" a széles determinizmus relációja. Ez utóbbi tézist akár Rendkívül Gyenge Szabadság-Determinizmus-Komposszibilitási Tézisnek is nevezhetnénk (röviden RGySzDKT).
Mármost felmerül a kérdés, hogy RGySzDKT mellett és ellen milyen érvek szólnak. Nos, az előbbi gondolatmenet némiképp száraz voltát ellensúlyozandó, engedjék meg, hogy egy személyes emléket idézzek fel (elvégre legszemélyesebb ügyünkről, szabadság és determinizmus komposszibilitásáról van szó): boldogult diákkoromban, mikor egy-egy kollégánk hasonló kérdésekkel zaklatott minket, egy viccel válaszoltunk: "- Mi a különbség az ignorancia és az apátia között? - Nem tudom és nem is érdekel." Lehetséges, hogy RGySzDKT igaz, ám ha igaz volna is, annak ugyanakkora filozófiai jelentősége volna, mint amekkora történeti és szórakoztatóipari jelentősége annak lehetne, ha valaki bebizonyítaná, hogy lehetséges egy olyan Y világ, melyben 1905-ben a francia király az Uránusz bolygón felépíti Disneyland kicsinyített mását, melyet UranoDisneynek nevez el.
Ha ugyanis
(7) Z egy nem szélesen determinisztikusan "öröklődő" lehetséges világ, akkor a
(8) "Mr. Geff (Z) azt gondolja, hogy 'ha determinisztikus vagyok, akkor még lehetek szabad'" mondat logikailag ekvivalens azzal, hogy
(9) "A Mr. Geff (W) azt gondolja, hogy '’szabad vagyok és determinisztikus’' széles determinisztikusan sem nem feltétlenül igaz, sem nem feltétlenül hamis."

Ezzel bebizonyítottuk, hogy a GySzDKT, lehet bármilyen csábító is a modern logikát nem ismerő, a fizikával hadilábon álló, és a részecskegyorsítókat csak a televízió képernyőjéről ismerő emberek számára, filozófiailag nem csak hogy tarthatatlan, de még csak értelmesen meg sem fogalmazható. A tiszteletre méltó F.J. Nettlefold úr pedig jobban tenné, ha ahelyett, hogy sületlenségekkel írja tele a Mind hasábjait, inkább elmenne politikai publicistának vagy teleevangelistának - ezek is rendkívül tiszteletreméltó foglalkozások, ám nem ellenőrzi őket a National Health, Tobacco and Common Sense Institute [lefordíthatatlan szójáték].
Azokat az olvasókat, akiket érdekel, hogy a GySzDKT cáfolata után mi az az egyetlen filozófiailag értelmesen leírható lehetőség, mellyel a szabadság és determinizmus kérdését vizsgálhatjuk, hamarosan megjelenő Determinism-Freedom Debate Reconsidered: The Ingenious Solution című könyvemhez utalom.

(2005.VI.11) Voltunk ma esküvőn, katolikus, templomi, a legjobb benne a fiatal pár széles mosolya volt. Fellelkesülvén fényképnézegetésre amúgy is bármikor kapható feleségem (én nagyon nemvizuális típus vagyok) újranézegette a tavalyi esküvői fotóinkat. Az jutott eszembe, nagy kitolás, hogy csak egyszer lehet (mármint ugyanazzal, kivéve kivételes esetben, lásd Mikszáth, de neki majdnem mindent szabadott volt) házasodni, különben tök jó lenne megismételni. Nem is csak azért, mert most egy csomó mindent jobban csinálhatnánk (nem volt túl sok túl nagy gond egyébként, a legcikibb tán az, hogy a bevonulás előtt tíz másodperccel jutott eszünkbe, hogy nem tudjuk, hogy kell csinálni az ilyenkor elvárt kéztartást, ún. egymásbakarolást, ezért aztán oly' bénán tartottam a karomat, hogy ihaj; nagyobb gondot okozott egynémely rokon, de ez ellen meg nincs mit tenni), hanem mert másodszorra már tudnék talán figyelni arra, hogy mi is történik. Persze jó volt, szép volt, meg minden, de valahogy annyira kellett koncentrálni egy csomó dologra, hogy valahogy az, ami történt (velem, velünk), egy kicsit elment mellettem.

Heidegger például kábé azt mondja [utólagos beszúrás: figyelitek az átkötést?!], hogy ha valamit igazán csinálsz, akkor csak egyszer, csak akkor csinálhatod (és talán ebből következik, hogy: csak te). Ha már többször csinálod, akkor nem is te csinálod, hanem (az) akárki, az ember csinálja (Das Man), vagyis persze te, csak éppen, hm, inautentikusan. Elsőre talán hülyeség, másodszorra azonban nagyon csábító gondolat, rendkívül hősies (voltaképpen bármit csinálhatsz, ha úgy csinálod, hogy csak egyszer, csak akkor csinálhatod, akkor az egy igazán nagy dolog, tétje a lehető legnagyobb), harmadszorra azonban, hajjaj, lehet, hogy mégiscsak hülyeség. Hiszen egy csomó mindennek, ami szép és nagy vagy! csak egyszerűen rettentő fontos, a lényegéhez tartozik, hogy mindig ugyanolyan is, hogy mindig ugyanazt is "csináljuk". Például a szerelem. Mert persze lehet mondani, hogy az mindig más, hogy minden nap újra meg kell hódítani stb. (nem szeretném itt felmondani bármelyik női magazin gyengédség-lelkizés-rovatát), ami persze szintén igaz, de ez talán a látszat ellenére éppenhogy a könnyebbik része az igazságnak, és nem a nehezebbik - a nehezebbik, az a mindig ugyanaz, és épp ezért kéne erre helyezni a hangsúlyt.

Hah, el kéne olvasni erről Kierkegaard(o)t; ő egyébként minden filozófusok közül az egyik legfontosabb számomra (mondjuk benne van a top5-ban, annak ellenére vagy stb., hogy alig olvastam tőle valamit), esküvői meghívónkon is, no hiszen, egy Kierkegaard-idézet szerepelt. Nem, nem a "házasodj vagy ne házasodj, úgyis megbánod", hanem. Most nem tudom, majd tán beírom ide, okuljatok tik is, mert szép volt, igaz és mély!

(2005.VI.2) Többször emlegetett Sablon úr, a Textblog gazdája újabb levéllel örvendeztetett meg:

"Russell felvetése az elektronokról és a szexi irodalomtanárnőkről elég jól kezelhető a skálázás "fogalmával. Felületes és laikus ismereteim szerint skálázási problémának azt nevezzük, hogy az eltérő
"mérettartományokban minőségileg is másképp kezdenek viselkedni a vizsgált objektumok. Ezek "viszonylag jól követhető, diszkrét határok, és különböző modelleket igényelnek, amiknek saját "axióma-rendszerük van és nem sok közük van a skála kisebb mérettartományában alkalmazandó "modellhez. Például 1cm makaróni szilárd (nem hajlékony) testnek mutatkozik, 50cm makaróni esetén "pedig azt kell gondolnunk, hogy a séf humoránál volt. De legalább adtak fel hozzá kanalat.

"Például Mr. Bloom kinetikai modelljének (pofon, étkezés, tisztálkodás, baszás) szempontjából "teljesen irrelevánsak a több mérettartománnyal lejjebb elhelyezkedő piszlicsáré elektronok.

"Az érdekes kérdés ezeknek a mérettartományoknak a diszkrét, jól elváló mivolta. A másik jó és "Útikalauz-stílusú felvetés, hogy bár nagyon valószínűtlen, de ha egyszerre elegendő elektron hagyja el "az alanyt, akkor azért ez mégiscsak szembeötlő (világít), és esetleg betegesen le is fogy. Ill-luminál, "hehe. De ritkaságánál fogva gyakorlatilag nem tanulmányozható a jelenség."

Na most igen, a mérettartományok diszkrét volta és egymáshol való viszonya a kérdéses. Vagy, ami majdnem ugyanaz, azoknak a nyelvjátékoknak a viszonya, melyek e tartományokról szólnak. (Nyelvjáték: a kései Wittgenstein terminus technicusa, amelyet azonban direkt nem definiált, ezért aztán bárki szabadon használhatja e kifejezést.) A kiáltvány másik előfordulási helyének kommentárjában ez utóbbi nyelven fogalmaztam meg álláspontomat, itt most akkor az előbbin. (Nem állom meg azért, hogy át ne vegyem egy poénomat: "hétköznapi szituációban Mr. Jonesról azt állítani, hogy ő elmosódott volna, ez rettenetesen nevetséges, esetleg sértő. [innen töröltem egy szmájlit] (Igen, elmosódott vagyok? Na majd kapsz egyet a pofádra, és akkor tényleg annak fogsz látni, kishaver.)")

Szóval először is különítsük el a skálázás működési és leírási értelmezését: az első szerint más és más mérettartományú dolgok más és más módon működnek, a második szerint más és más mérettartományokat alapul véve más és más módon írhatók le a dolgok. Mármost Russell (és nem csak ő, hanem oly sokan mások is) mindkét értelemben valamiképpen a modern részecskefizika éppen aktuális legkisebb részecskéinek (akkoriban, mikor a hivatkozott szöveg született, az elektronok) leírási és működési szintje az alapvető, minden más (nagyobb mérettartományú, mert csak olyan van) szint erre épül; vagy úgy, hogy levezethetők egy nagyobb mérettartományban egységként kezelhető összetettségek törvényei, és onnantól már (tudva, hogy már levezettetett, aminek le kellett) jogosan kezelhetők egységként; vagy úgy, hogy ostoba mód el van tekintve az alapvető szinttől, ami adott esetben kényelmes lehet ugyan, de igaz nem.

Na most már a kvantummechanika (picike mérettartomány) vs. relativitáselmélet (húdenagy) "vita" óta tudjuk, hogy ez a működési értelemben sem éppen problémamentes (ha jól sejtem, Sablon úr is elsősorban erről beszél); ez azonban engem nem annyira izgat, legyen ez a fizikusok dolga, esetleg a fizika filozófusaié, esetleg valami ismeretterjesztő könyvet, cikket elolvasok erről időről időre.

Viszont ott van a mérettartományok leírási értelmezése, ami inkább Russell problémája (már amikor a nyelvről beszél), és az enyém is. És korábban, már nagyjából a modern filozófia születése környékén ott volt a kérdés, jól látható ez például Berkeley-nál, aki már alkalmazza azt az érvet (fogalmam sincs, hogy elsőként-e vagy hányadikként), kb. pl. hogy mekkora butaság azt hinnünk, hogy a dolgok olyan alakúak, amilyennek látjuk őket, amikor elég belenézni egy mikroszkópba, és máris teljesen más alakúnak látjuk őket (nem pont ez az érv, illetve nem arra fut ki, amit ebből a rövid részletből sejteni lehetne, de ezt hagyjuk).

Szóval azt kéne belátni, hogy mindennapi életünkben van egy mérettartomány, amiben "mozgunk", nevezetesen a testünk és (ennélfogva?) környezetünk által nagyjában meghatározott mérettartomány. A Russell állítása az, hogy ez teljességgel epifenomenális (bezony!), vagyis az e mérettartományban működtetett leírások nem igazak, éppen hogy csak a biológiailag (az evolúció során) éppen így kialakult észlelési mechanizmusok által ezek kényelmesek számunkra.

Husserl (és kicsit talán korábban Heidegger), és nyomán a legtöbb fenomenológus azt mondja, hogy coki, elfeledkezel itt egy nagy problémáról (és ezért aztán elméleted belső ellentmondásokkal fog küzdeni, lásd mindjárt), nevezetesen arról, hogy az elektronikus szintű leírások emberi tevékenység eredményei, nevezetesen fizikusoknak nevezett emberek tudományosnak nevezett tevékenykedései nyomán jönnek létre; ezért aztán szükségképpen működik bennük az "emberi mérettartomány", csak éppen a tudomány működése pont olyan, hogy képes ezt a működést elfedni. Nevezetesen például a kvantumfizikus is, amikor tudományos kísérletet végez, akkor végső soron hivatkozik valami "emberi" észlelésre (milyen másra), hogy mondjuk mit írt ki vagy rajzolt le (vagy akármi) a részecskegyorsító mittoménmilyen számítógépe stb. Észlelés nélkül nincs tudomány, ez minden pozitivisták (köztük poszt- és neo-) alapvető meggyőződése is. Az ellentmondás, vagy tisztázatlanság pont az, hogy magától értetődőnek veszik, hogy ez az észlelés teljesen simán el tud szakadni az emberi mérettartománytól. Husserl nem azt mondja, hogy nem tud, hanem azt, hogy ha nem vagyunk képesek megmagyarázni, hogy ez az elszakadás (az idealitás felé, de ez mellékes) hogyan megy végbe, akkor nem értjük, hogy miért is működik a tudomány. És ezt az elszakadást csakis a normális emberi észlelés felől, annak működése és képességei leírása alapján tudjuk megérteni.

Úgy tűnhet, hogy Russell teljesen esetlegesnek tekinti az emberi (test) mérettartományát, a fenomenológia pedig teljesen szükségszerűnek (a fenti értelemben, talán nem ez a jó szó). Mármost én olyasmit mondanék, hogy a probléma éppen az, hogy e kettő együttállását, egymásba játszását kellene vizsgálnunk; bizonyos értelemben szükségszerű kiindulópont az emberi test méreteihez igazított (pontosabban igazodó) skála (mi másból indulnánk ki, lévén ember(i test)ek?), másfelől viszont nem csak a fizika felől látható, hanem magában az emberi tapasztalatban is benne rejlik e kiindulópont mélységesen esetleges volta. Ha bármelyikről elfeledkezünk, akkor válunk nevetségessé.

Életünk nagyobbik részében mindannyian Mr. Bloomok vagyunk; amikor meg nem, akkor elszégyelljük magunkat emiatt, és megpróbáljuk letagadni; de ettől még legközelebb, amikor kimegyünk a konyhába vagy a vécére, megintcsak Mr. Bloomokká válunk.

Amúgy meg, kedves Sablon úr, szép Xiu Xiu-lemez-élménybeszámolójához (amivel egyébként nem értenék teljesen egyet, már amennyiben élménybeszámolóval kapcsolatban van értelme e kifejezést használni) hadd járuljak hozzá egy kedves adalékkal, Ralph Waldo Emerson: Önállóság: "Menekülök apám, anyám, feleségem és testvérem elől, valahányszor géniuszom szólít. A szemöldökfámra is ezt vésném föl: Szeszély. Remélem persze, hogy nem puszta szeszély ez, de az egész napot csak nem tölthetem magyarázkodással."

(2005.V.30) Amikor megdől egy melegrekord, akkor arra ki lehet büszke? "A mai napon jó volt időjárásnak lenni!" Budapesten 1949-et taszítottuk le a dobogó legfelső fokáról. A legszellemesebbet a témában persze egy blogon olvastam (remélem, már mindenki hozzászokott a gondolathoz, hogy az ingyen szellemesek sokkal jobb poénokat írnak, mint akiket fizetnek ezért), "a 2005. évi nyár is megrendezésre kerül a szokásos feltételekkel:", a többit meg olvassátok az eredeti helyén, érdemes; egyébként is, permié a legjobb magyar dohogóblog (amivel találkoztam).

Egyébként meg felkerült az szv-blogra egy hosszú kiáltvány, Vicces filozófia a címe. Az előzménye egyébként az (de erre csak utólag jöttem rá, meg nem is ez volt a szándék, és nem is akartam ilyen hosszút írni, csak egy rövid kis szösszenetet, de hát lehet-e megálljt parancsolni a rohanó gondolatoknak? nem tudom, az enyémek nem rohannak, ilyen időben meg főleg nem), hogy Szegedről hazafelé egy idősfiatal (bizonyára tanszékén fiatalnak mondott, de azért magunk közt: azon belül már idősebb) Heidegger-kutatóval valamint a megjelenendő Sartre: A Lét és a Semmi fordítójával beszélgettünk a világ dolgairól (főként filozófiáról), és az út rövidsége (!) miatt végülis a négyeshatos megálllójában eljutottam oda, hogy kifejtettem véleményemet arról, hogyan is kéne filozófiát csinálni. Kicsit engem is meglepett, improvizáltam is (hirtelen még a városi közlekedésről is született egy allegória), de rá kellett jönnöm, hogy egyetértek magammal. Akkor nem ezt mondtam el, de hasonló, hm, szellemben. No és akkor átadom a szót magamnak:

Bertrand Russellről lesz szó, és nem arról, amikor viccel (mert azt is tud, olykor egész jó a humora), hanem amikor végigvisz egy komoly gondolatmenetet a nyelvről meg az identitásról, arról, hogy Mr. Jones igazából egy nagyon elmosódott izé, de ha elnevezzük, akkor már elhisszük, hogy ő többé-kevésbé állandó. És a kérdésem az lesz: mit kezdjünk azzal, hogy a filozófia annyira vicces tud lenni akkor is, amikor nem akar.

Így kezdi a gondolatmenetet (a Human Knowledge: Its Scope and Its Limits című könyvben, én egy válogatásból olvasom csak): a nyelvnek van két rendkívül előnyös tulajdonsága, nevezetesen, hogy az írott szavak időben viszonylag jól fennmaradnak, és hogy térben viszonylag jól elkülönülnek. Mert, mondja, tegyük fel, hogy van egy barátunk, Mr. Jones. (Az is egy fontos kérdés, hogy van-e néki köze a Talking Heads hasoncímű számának főszereplőjéhez, ám a kérdést most nem áll módunkban megválaszolni, hiszen külön monográfia tárgya kellene, hogy legyen.) Ez a Jones meglehetősen bizonytalan fizikai határokkal bír: állandóan elektronok távoznak belőle, meg újak érkeznek, úgyhogy az ő felszínének van egy bizonyos "szellemszerűen megfoghatatlan" (ghostly impalpable) jellege. Ráadásul, még ha a tudományos, fizikai finomságoktól el is tekintünk, felmerül a kérdés, hogy amikor körmöt vág, akkor mikor is érkezik el az a pillanat, amikor a szarudarabka már nem az ő része; hogy amikor kifújja a levegőt, akkor az ő testéből származó szénatomok mikortól már nem az ő darabkái stb.

De még ennél is rosszabb a helyzet, ugyanis Jones barátunk (aki eddig olyan szilárdnak tűnt (solid-seeming, lehet, hogy itt van egy szójáték?)) időben sem állandó ám. Megkérdezik, kire gondolunk, azt mondjuk, Mr. Jonesra, de hát arra-e, amikor kisbaba volt, amikor mogorva, mert késlekedik a reggelije, vagy amikor megkapja a hírt, hogy lovaggá ütik (Russell példái, mondom, hogy vicces fickó). Más és más időpontokban létező Mr. Jones(ok)ra gondolva más és más élményben lesz részünk, ám mégis kényelmes feltennünk, hogy ezeknek van egy közös tárgyuk, amely a Mr. Jones nevet viseli (az én kiemeléseim az én mondatomból).

Mármost a szavak, noha természetesen ők sem tökéletesen szilárd fizikai dolgok, valamint ők is képesek idővel megváltozni, mégiscsak nagyobb szilárdsággal és időbeli állandósággal bírnak (nem esznek, lélegeznek és nem vágnak körmöt, jegyzi meg mélyenszántóan Russell). Így hát Mr. Jones neve (ami az, hogy Mr. Jones, remélem, követhető vagyok) megkönnyíti, hogy őt mint egyetlen, többé-kevésbé ugyanannak megmaradó létezőt gondoljuk el.

Itt állnék meg egy pillanatra, és feltenném a kérdést, kedves olvasó, hogy te is úgy vagy-e ezzel, hogy egyfelől képes vagy komolyan venni a gondolatmenetet, és úgy érzed, ez tényleg egy komoly és égető kérdés (én úgy fogalmaznám meg, hogy az identitás és a nyelv közti kapcsolat kérdése, bár ennek a megfogalmazásnak Russell nem örülne, de sebaj, nekem se tetszik az ő válasza); ugyanakkor (és időbeli értelemben is ugyanakkor) viszont rettenetesen nevetségesnek tartod. Két okból is, az egyik felületesebb(nek tűnik): elképzelem, ahogy valaki komolyan elkezd foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy melyik pillanatban válik az élő köröm (Mr. Jones része) halott szarudarabbá (Mr. Jones relikviája, de nem része) - jól megírva finom abszurd jelenetet lehetne ebből csinálni a Monthy Python stílusában. Másrészt számomra az is rendkívül viccesnek tűnik, hogy valaki az ő Mr. Jones barátját szellemszerűen megfoghatatlannak (impalpable - ebben is benne van a szó szerinti értelem, mint a magyarban: nem lehet megtapogatni) tartja, csak azért, mert állandóan jönnek-mennek belőle-belé az elektronok. Ugyan már, ez egy idióta, szórakozott fizikaprofesszor egy C kategóriás amerikai vígjátékból! (Aki titokban a bombázó irodalomtanárnőbe szerelmes, és itt el lehet képzelni a "megfoghatatlanság" szó kijátszásából adódó rendkívül finom poénokat!) És nagyjából ugyanide tartozik a "kényelmesség"-elv (a szkepticizmus egyik nagy kedvence): mindennapi életünkben kényelmesebb úgy tenni, mintha Mr. Jonesnak volnának körvonalai. És az is "kényelmesség" kérdése volna, hogy az oldalról látott Mr. Jonestól várom a választ arra a kérdésre, amit a szemből nézett Mr. Jonesnak tettem fel? (Az oldalt/szemből nézettség is szerepel Russell gondolatmenetében.)

Szóval arra szeretnék rávilágítani, hogy ez a kettősség: komoly és rettenetesen nevetséges, ez mintha a filozófia velejárója lenne. És vannak a nevetségességnek olyan formái, melyek inkább az angolszászoknál/analitikusoknál dívnak, de olyanok is, melyek "kontinentális" kollegáik szövegeire jellemzők ("mélyebb" komolyság, öldöklőbb nevetségesség, talán).

Amikor a fenti gondolatmenetet olvastam, egy rövid időre elöntött a szöveg iránti mélységes bizalom, Russell stílusából egy pillanatig arra következtettem, hogy ennek a nevetségességnek ő is tudatában van (hogy én mennyire félreismertem őt, gondoltam), ám aztán jönnek az ilyen következtetések, hogy: "a nyelv ugyan hasznos, sőt, nélkülözhetetlen eszköz, de egyben veszélyes is", mert elhiteti velünk, hogy a dolgok olyan határozott körvonalakkal és kvázi-maradandósággal bírnak, amiről a fizika megmutatja ("meg látszik mutatni", de ez csak fölösleges óvatoskodás Russell részéről, el is hagyja később), hogy nem rendelkeznek vele. Satöbbi, a maradékot talán el lehet képzelni.

Szóval a vicces stílus puszta díszítés, komoly, nagy kérdésekkel foglalkozunk, de olykor megengedünk magunknak egy kis lazulást, ám annak a dolog lényegéhez semmi köze.

Szeretném azt mondani, hogy szeretnék olyan filozófiát látni, amely tudatában van saját (legalább részbeni) nevetségességének is. De csak félve írom ezt, mert nem tudom megmondani, az milyen lenne. Legyen azért filozófia (ne antifilozófia, "minden filozófus hülye", ez túl könnyű, ráadásul még csak nem is igaz), és ne válassza azt a kényelmes megoldást se, amit Hume (a dolgozószobában mindez nagyon komolynak tűnik, ám sétálok egyet, vagy ostáblázom a barátaimmal, és máris tovatűnt a sok kétely); és végül pedig ne legyen olyan, mint ez a jegyzet itt, vagyis ne (csak?) a filozófiáról beszéljen, hanem szóljon valamiről. Van ilyen filozófia? Vagy nekem kell megcsinálnom? Ha kommentáltok, segítetek, a Lét és Poén bevezetőjében majd nektek is köszönetet mondok egy lábjegyzetben... [Megjegyzés: itt nincs kommentálási lehetőség, mert nem tudnám megcsinálni, meg van egy olyan homályos elképzelésem, hogy nem is lehet, mert ez html, szóval írjatok ide kommentet, vagy nyitva áll a postaládám is.)

Végül pedig, ha már úgyis olyan hosszú lett ez, jöjjön egy kis Wittgenstein:

"Ha hajlok arra a feltételezésre, hogy az egér ősnemzéssel szürke fecnikből és porból keletkezik, úgy helyénvaló lesz ezeket a darabkákat alaposan megvizsgálni a tekintetben, miként rejtőzhetett el bennük egy egér, hogy tudott odajutni stb. Ám ha meg vagyok róla győződve, hogy ezekből a dolgokból nem keletkezhet egér, akkor ez a vizsgálódás talán felesleges lesz.

De hogy mi az, ami a filozófiában a részletek ilyen vizsgálatának szembeszegül, azt előbb fokozatosan meg kell értenünk." (Filozófiai vizsgálódások, 52. §)

(2005.V.24) Amikor azt írtam kicsivel (sokkal, mert hosszú volt) lejjebb, hogy elkeserítő [volt a konferencia], akkor azt azért kurziváltam, mert konkrétan elkeseredtem. Egzisztenciális válságba kerültem, baszki! Mindeközben *** kulturális intézmény (ki is lehet találni, melyik) hirdetett egy PR-menedzser-sajtóreferensi állást, gondoltam, közel is van, amennyire beleláttam, nem nagyon elvárás, hogy az ember halálra dolgozza ott magát, sajtóanyagírásban profi vagyok, miért ne. Igen, de miért. Van egy ilyen nagyszerű képesség, az ember bármire elkezd reflektálni, és rögtön ott találja magát a kétségbeesés bugyraiban. (Például odáig jutottam, hogy az ösztöndíjas PhD a legnagyobb kibaszás, nem lehet mellette dolgozni max. félállásban, viszont ahhoz nem elég a pénz, hogy csak abból megélj, és a "karrierépítés" megkezdése meg csúszik újabb három évet. És néhány területet leszámítva tudományos állást csak akkor kapsz, ha  kurva nagy szerencséd is van és/vagy jó mélyen belebújsz a megfelelő fenékbe. Szóval újabb rengeteg energiát rááldozol, és a végén ott állsz megint, ahol a part szakad.) Megbeszéltük mindezt stílszerűen az egyetem területén található gyanús vendéglátóipari egységben, TT sommás, de igaz megállapítása szerint ha szellemi tevékenységet szeretnél végezni, akkor ki kell menned külföldre, vagy itthon maradsz, és feladod ilyen irányú vágyaidat. Viszont én nem szeretnék külföldre menni, jóllehet a "hazaszeretet" fogalma mindig olyan absztrakciónak tűnt számomra, amivel nem tudtam mit kezdeni (ha megkérdezik, hogyan érzek Magyarország iránt, sokkal hamarabb jutnak eszembe mindenféle negatív dolgok, elviselhetetlen és reménytelen hely) - viszont ha belegondolok, hogy leendő gyermekeim nem tudnának magyarul, és az, hogy szüleik magyarok (voltak), afféle kuriózum volna számukra (meglátogatjuk Magyarba' a nagyit és megnézzük azt a koszos tavat), akkor megborzongok. Voltaképpen nem is értenék, hogy kik vagyunk (mert ami itt van, vagyis akik itt vannak, az(oka)t nem lehet máshonnan nézve megérteni, se onnan, ahol jobb a helyzet, se onnan, ahol rosszabb, mert azért tudom én, hogy egy csomó helyen ennél is rosszabb, de onnan meg hogy látszik az, hogy itt miért olyan szar, ha egyszer nem lőnek, van melegvíz és azért még mindig több az út, mint a kátyú?); ami azért elég szar kilátásnak tűnik, ha elképzeled, hogy a gyerekeid nem értik, hogy ki vagy, még akkor is, ha nyilván ez amúgyis elkerülhetetlen.

Aztán felhívtam egy távoli ismerőst, hosszan mesélt arról, mit is kell csinálni a szóban forgó helyen sajtóPRmenedzserreferensként, ettem magam, írjak-e motivációs levelet, vagy hagyjam a fenébe, de persze a megoldás attól jött, akit amúgy a családjogi törvény is arra kötelez, segítse ki párját egzisztenciális válságaiból. Beadjam? kérdeztem, Érdekel téged ez a munka? kérdezte, elgondolkodtam vagy egy másodpercre, Nem, Akkor ne add be. Kész, a dolog megoldva, a rend kedvéért még nyafogtam egy percet, de tényleg biztos, hogy ne-e, de azért tudtam én, hogy a probléma meg van oldva.

Szóval most a projekt az, hogy az elkeseredést titkos alkímiai módszerekkel a kreativitás felbuzgásává alakítsam át. Ennek jegyében megírtam ma egy kegyetlen kritikát egy kegyetlenül rossz könyvről; valamint még tegnap nekiláttam összebarkácsolni valamit Kenneth Kirschner "zongora""darabjából". Arra jöttem rá közben, hogy majdnem igaza van Cage-nek: ha elég sokat hallgatsz valamit, akkor előbb-utóbb érdekes lesz - kivéve, ezt én teszem hozzá, ha direkt azért csinálták, hogy lekössön, elvarázsoljon, megragadjon, mert akkor meg az ismétléstől unalmassá válik (hacsak nem egyből, ismétlés nélkül az).

Végül pedig bejelenteném, hogy a NWW-esemény fotói be vannak linkelve Andrew Liles csodálatos oldalán. Az Ember, Aki A What Will Never Be Című Csodát (Meg Még Sok Minden Mást) Adta A Világnak! (A szám meghallgatható a május 15-i műsor végén, előtte a feldolgozott Doris Day-szám, érdemes figyelni a szöveg változtatásaira. The future is empty, and so are we.)

(2005.V.22) Akkor a beszámolás, milyen manapság, 2005-ben egy komolynak szánt filozófiai konferencia hazánkban, közelebbről Szegeden. (A neveket kezdőbetűk (de a valódiak) helyettesítik, egyrészt mert minek terheljelek titeket olyan nevekkel, amik úgyse mondanak semmit - akit meg érdekelnek, az visszakeresheti a programból; másrészt meg gyáva szar vagyok, abból a szempontból, hogy azt azért nem akarom, hogy ha rákeresnek magukra a Guglin, akkor kidobja nekik, hogy itt lerántom róluk a leplet...)

Egyrészt olyan, hogy fél hétkor kell elindulni a Nyugatiból, hogy az ember odaérjen a nyitóizére tízre. Ketten mentünk azzal, a többiek a nyolcassal indultak, de meg is szívták, mert elütött valamely vonat valamely kamiont, így aztán késve indult a szerelvény, és hosszabb úton is ment, márpedig három órát (vagy tán többet is) vonaton tölteni, az szörnyű kínszenvedés, számomra legalábbis.

A megnyitót CSD tartotta, a Magyar Filozófiai Társaság elnöke, aki tavaly a bűn kapcsán egészen elképesztő mód ócsárolta a posztmoderneket (filozófusokat? írókat? a PoMo kort? ilyesféle kérdéseket nem tett fel magának), hogy azok egyfolytában csak bűnöznek (vagy még rosszabb); most pedig, haha, a konferenciasorozat címe (Lábjegyzetek Platónhoz) kapcsán sikerült kikelnie azok ellen, akik a lábjegyzetet olyan tudományos dolognak tartják, és ezért utálják. (Ami már csak azért is vicces, mert felületes műveltséggel is tudható, hogy posztmodern(nek nevezett/szánt) művekben aztán igazán túl bírnak tengeni a lábjegyzetek, sebaj.) Az első, nyitó, főfőelőadás ME értelmezése volt Platón Gorgiászáról, negyven percen keresztül váltogatta egymást az invenciótlan szemináriumi dolgozat szintjén mozgó szövegfelmondás és az "értelmezésnek" szánt értelmetlen, nagyotmondónak sem elég jó hablaty. Losoncz Alpár (nolám, neki bezzeg kiírom a nevét) viszont jó volt, elég követhetetlen felolvasva, de amikor nem értettem, akkor is meg tudott győzni arról, hogy fontos dologról van szó, és mond valamit.

Jött JM, aki olyasmiket bírt produkálni, hogy Foucault szerint a görög szerint az igazi barátság csak férfiak közt lehet, mert a nők alacsonyabbrendűek, ezért a Foucault-t (igen, őt, nem a görögöket) bírálták a feministák, és engedtessék meg néki is, hogy mint nő, tiltakozzon az ellen, hogy élvezetet okoz neki az, ha alá van vetve. Ha nő lennék, merényletekkel fenyegetném azokat, akik megakadályozzák, hogy normális feminizmus legyen a hazában azzal, hogy feminizmus címszó alatt irtózatos baromságokat beszélnek.

És így tovább, nincs kedvem végigvenni az összeset, de például hadd említsem meg DA-t, aki nagyjából arról tartott előadást, hogy nemrég olvasott egy Montaigne-esszét a barátságról, és az miről szólt. Meg KNÉ-t, aki felületes pszichológiai ismertetőt tartott néhány szép (=semmitmondóan fellengzős) idézettel (meg volt benne két teljesen fölösleges Marx-idézet is, azon legalább lehetett nevetni, "az ember társadalmi lény", kábé ilyesmiért Marxot idézni, mikor is volt ez szokás?). Az első mély és megható irodalmi idézet után ezt írtam a papíromra: Kiss herceg róka - és igen! bejött! tényleg volt! így lenne ötösöm a lottón!

Egy időben eljátszottam a gondolattal, hogy elvetem az elkészült előadást, és improvizálok egyet arról, hogy mekkora baromság a filozófiát összekeverni a sekélyes és szánalmas pszichologizálással (az előadások 70%-a, mondjuk), de persze nem tettem meg.

Szóval akkor most térjünk rá a summázásra. Először a dolgok természetes rendjét követve a külsődlegességek. Egyrészt: elképesztő, hogy az előadók nagyobbik része képtelen volt betartani a húszperces limitet, miközben jobbára gyakorló egyetemi oktatók, valamint még jól le is írták nekik, hogy kábé hány leütés. De ha nem tud becsülni, és nem ismeri az Eszközök menü Szavak száma szolgáltatását, akkor pont húsz perc alatt ki tudná deríteni, hogy belefér-e húsz percbe. De nem, nem veszik a fáradságot erre se. Másrészt: elképesztő volt már előre is, de persze a helyszínen mutatta meg igazi ízét az, hogy mondjuk egy négy előadásból álló (sejthetően csúszó) izé, blokk? szekció? után összesen tíz perc volt "vitára". Feltéve, de meg nem engedve, hogy elhangzik valami értelmes állítás, amiről (még felebb téve és még meg nemebb engedve) valami hallgatónak eszébe jut valami - ugye azt nyilván tíz perc alatt tök jól meg lehet vitatni. Filozófiai eszmecseréknek ideális közege az "ez biztos fontos kérdés, de most már húzzunk kajolni, bazdmeg"-hangulat. Persze, érdemi viták alig folytak. De pl. a legutolsó szekcióban felmerült a kérdés, hogy ha egyszer Rorty szerint se lényeg, se világ, se igazság, se semmi, akkor mégis hogyan ismeri fel a kegyetlenséget (melyet mint liberális szeretne megszüntetni vagy minimalizálni), ami, ha az ember minimális szinten komolyan veszi Rortyt (amit lehet, bár egy idő után nehéz), akkor igenis fontos kérdés; mire már említett DA a következő szellemességgel rekesztette be a vitát és egyben a konferenciát (amiből már csak a lényeg, az ebéd volt hátra): "a kegyetlenségnek sok formája van, az egyik a mások idejével való visszaélés." Méltó zárszó: a filozófiai vita mint a filozófusok idejével való visszaélés. (Kedves adalék: DA egyébként több előadás alatt is hangos eszmecserébe keveredett mellette ülőkkel.)

Másodszor, hogy miről volt szó. Volt néhány tényleg jó előadás - sajnos (szerencsére) ezeket Losoncz Alpárt leszámítva csupa olyan ember tartotta, akiket ismerek. Jó előadás: mond valamit, amin érdemesnek tűnik elgondolkodni, és ezt értelmesen mondja. Volt egy-két olyan, ami talán szólt volna valamiről, de a húszperces limit közeledtével az előadók kénytelenek voltak kihagyni vagy két mondatban összefoglalni a lényeget. Volt néhány olyan, ami ugyan nem állított semmi érdemleges újdonságot, de legalább többé-kevésbé meg volt írva, értelmesen és/vagy frappánsan. A maradék rengeteg borzalmas, szánalmas, szégyenletes és elkeserítő. Az ELTE filo. szaka, amit pár éve hihetetlen megkönnyebbüléssel és némi gyűlölettel hagytam el, jó helynek tűnt ezek után, ó jaj.

Szóval a végképp kiakasztó dolog az, hogy ha filozófiával foglalkozol Magyarországon, akkor egyszerűen kénytelen vagy ebbe a kontextusba valamennyire belelépni. Ezek az emberek még legalább húsz éven keresztül ott lesznek, ahol vannak (mikor szabadultak meg e hazában bölcsészkari egyetemi oktatótól azért, mert nem értett ahhoz, amivel foglalkozott?), az idősebbje is tízig mondjuk. Persze ott az alternatíva, hogy nem foglalkozásszerűen (értsd: hogy ezért fizetnek egy intézményben) művelni vagy legalább olvasgatni filozófiát, de... de fene tudja, csak jobb lenne, a mi is, és miért?

Valahogy úgy érzem, hogy ebben az országban a legtöbb dolog arra akar engem rávenni, hogy elhúzzak innen a picsába, és legfeljebb karácsonyok környékén látogassak haza meg néha nyáron. De! Direkt! Itt maradok!

(2005.IV.28) Ha már elcsesztem az időm e héten, és nem csináltam meg neki, amit pedig megígértem (majd most!), válaszolok: az általam tisztelt (és már emlegetett) Text úr, avagy Sablon, a szemléletes felülő (na, ezért a találatért például nagyon irigy vagyok) írta még régebben az idealizmus kapcsán írott szösszenetemre (az aláhúzás azért van, hogy tessék rákattintatni, ha el tetszett felejteni vagy neadjisten nem tetszett olvasni), szíves engedélyével közzéteszem:

"Amikor valaki bejelenti, hogy idealista, istenhívő, -tagadó, ecetara, akkor általában hümmögök és "bólogatok. Mivel a dolog igazságtartalmáról (nem az állításéról, mert azt jobb híján elfogadja az "ember), hanem hogy a voks, amit a kolléga leadott, az talált-e, meg nem győződhetek; így kb. tényleg "úgy tudok ehhez viszonyulni, mint a haja színéhez. Rendben, alkati kérdés. Az a baj, hogy gyakran "szánják hitvallás-félének és kicsit provokatívnak is, odateszik eléd a mondatot: én ez és ez vagyok, és "várják a hatást. Ez olyan kellemetlen. Mintha nekem ehhez feltétlenül viszonyulnom kellene."

Elsőre azt mondanám, hogy az különbözteti meg a filozófiát a minden egyébtől, hogy a filozófiában (jó esetben, izgalmas vagy "valódi" filozófiában) az ilyesmik nem kiindulópontként szolgálnak, vagy ha igen, akkor sem olyan "odatevősek", hanem: oké, induljunk ki ebből, de tartsuk fenn mindig a lehetőséget, hogy kiindulópontunkat is felülvizsgáljuk, ha olyan belátások, érvek, szövegek adódnak, amik erre késztetnek minket (itt most Platónt parafrazáltam egy kicsit, hipotetikus módszer). Ellenben minden, ami nem filozófia, arról ismerszik meg, hogy soha nem lehet oly radikális saját alapjainak megkérdőjelezésében (mert különben megszűnne annak lenni, ami: csevelynek, tudománynak, politikának, akárminek), és ezért aztán adott esetben éppenséggel lehet, hogy az a legtisztességesebb eljárás, ha az ember kijelöli a határpontokat: márpedig ezt én nem fogom felülvizsgálni, ez a kerete a beszélgetésnek, ha nem tetszik, barátkozz mással. No persze épp ez az, amit lehet jól, intelligensen vagy doktriner módon csinálni.

Másfeledszerre azt mondanám, hogy persze ez a húderadikális izé, ez a filozófia önképe (és ha kicsit poentírozni akarom a filozófiatörténetet: miután kiderült a "filozófia mindent megalapoz" program tarthatatlansága,  jött a dacreakció, hogy "jóvanna, akkor a filozófia minden alapot aláás, még a sajátját is, bee!"), amiben persze nagy adag önmisztifikálás is van. De akkor is, még ha hülyeség is, nekem rokonszenves ez a filozófia(ön)kép. Vagy mondjuk úgy, hogy elméletként gázos (többek között: felszámolja önmagát, mint a szkepticizmus ("nincs igazság"- "hát akkor ez nem-e igazság, hahó" -- "nincsen ám alap" - "akkor ez meg mi ez"), akit bővebben érdekel, az olvassa el ezt a nagyon hosszú szakdolgozatot), viszont a filozófiában munkálkodó éthoszként vagy lendületként szinte csak ezt tudom elképzelni.  (És éppen ezért tartottam mindig furcsának az olyasmit, hogy "keresztény filozófia", holott persze én is jól tudom, hogy hosszabb ideig volt a fil=ker.fil., mint amennyi azóta eltelt áskálással, és akkoriban fel nem merült, hogy a kinyilatkoztatást mint alapot alá lehet ásni, legalábbis az már nem filozófia, hanem eretnekség.)

Másodszorra viszont azt mondanám, hogy vannak dolgok, amik messziről nézve szilárdak, alapok, "alkati kérdések", közelről nézve viszont a legtöbb ilyesmi eltűnik vagy cseppfolyóssá válik. Persze, istenhívő, de ha elég közel mész hozzá, akkor kiderül, hogy a maga módján az (és az is a "maga módja", ha "úgy, mint mások"!); lehet, hogy úgy tűnik, buta, de ha elég közel mész hozzá, a butaság eltűnik, pontosabban feloldódik több más tulajdonságban,  melyek valahogy innen nézve persze kiadják a butaságot, de csak elméleti, és nem átélhető szinten. (Ezen alapszik "elméletem" a "butaság a művészetben" témában: hogy ezért van, hogy a butaság oly ritkán lehet főszereplői tulajdonság; többek között ezért zseniális Doderer, ahogy a Strudlhof-lépcsőben meg tudja csinálni, hogy központi szereplőinek buta embereket tesz meg. Meg talán Musil, de az túl régi emlék, hogy megmondjam. Viszont: a "kispolgárság" hasonlít a butasághoz e szempontból, mégis, Dunát lehetne rekeszteni a kispolgárságról szóló könyvekkel. Itt tehát további vizsgálódásra volna szükség.) Tehát a "ne ítélj, mert megítéltetsz" így fordítható: "ha ítélsz, akkor mindig megtörténhet, hogy voltaképpen csak nem mentél elég közel".

Persze van két kiegészítő tétel. Az egyik az, hogy nyilván a fene se tud és akar elég közel menni mindenkihez, megvannak ennek a praktikus és intézményesített, illetve jellembeli, jó közelítéssel átlagolható szabályai, kihez és hányhoz, mikor és mennyire közel. A másik az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az ellenszenves tulajdonságok eltűnnek a közelítéssel; viszont úgy tűnik, hogy maga az ellenszenvesség cseppfolyóssá válik, deszubsztancializálódik, nem köthető immár néhány kijelölhető tulajdonsághoz, hanem valahol ott van, ott vándorol közöttük. Olyan ez, mint a szerelem, csak éppen a szerelem ugye csak a közelségben működik; míg ellenszenves emberhez kellőképpen közel csak kényszerből megyünk (rokonok, kollégák, osztálytársak, ilyenek).

E közelmenés elsősorban beszélgetésben történik (vagy mindig, ha a beszélgetés fogalmát kellőképpen kitágítjuk); első ránézésre adódna, hogy az olyan beszélgetéseket, ahol megtörténik, "igazi" beszélgetésként különítsük el a "nemigazi", távolságot megtartó vagy növelő beszélgetésektől, de valójában itt is az van, hogy bizonyos intézmények kordában tartják a beszélgetések által bejárható távolságokat, ám mindig fennáll a lehetősége, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy várnánk (ez olykor nagyon kellemes, olykor épp ellenkezőleg).

Hogy végre közelítsünk ahhoz, amire válaszolok: az olyasféle kijelentések, hogy "én idealista vagyok", ha kezdőmondatként hangoznak el, leginkább úgy funkcionálnak, hogy kijelölnek egy kiinduló távolságot, és a körülményektől (a résztvevők jellemétől, hangulatától stb., illetve az általánosabb, a működtethető, intézményesen rendelkezésre álló párbeszéd-típusok történetileg kialakult készletétől) függően adnak valamilyen iránymutatást arra nézve, hogy ez a távolság hogyan módosulhat, ha egyáltalán. Amiből persze még bármi lehet.

Tehát korábbi megjegyzésem mindezek fényében arra módosul (úgy tűnik, enyhül): filozófiai jellegű társalgásban (az ilyesféle társalgások manapság, nálunkfelé létező módjait tekintetbe véve) egy ilyen kezdés: "idealista vagyok" úgy és olyan távolságot jelöl ki, amelynek leküzdése csak véletlenül és nagy nehézségek árán történhet meg. Olyan erőfeszítést követel meg, amihez általában csak annak van kedve, aki már amúgy is elég közel van. Márpedig filozófia csakis a fent (homályosan) körvonalazott közelségben működik. Ó igen, ez már megint Platón (a platóni Érosz, kéretik nem nevetni.)

Mármost nem tudom, válaszoltam-e, de szerencsére valójában nem volt kérdés.

(Mindez viszonylag szorosan kapcsolódik a barátság témájához, és valójában, tudományosan, valami ilyesmiről szeretnék beszélni az emlegettem konferencián, csak épp' még annyira az elején tartok, hogy voltaképpen el sem kezdtem.)

(2005.IV.16) Görög Zita egy zseni. Nem tud nem hibázni. Nincs az az egyszerű bővítetlen mondat, amit ne tudna elbaszni. Nincs az az egyértelmű helyzet, amiben ne tudna egy oda nem illő, értelmetlenül megfogalmazott kérdést feltenni. Lenyűgöző. Közben meg Soma az "underground gyökerekből" él, Bakács kábé csatlakozik (benne meg az a lenyűgöző, hogy el tudja kerülni mindig, hogy zenéről beszéljen); voltaképpen leandörgrandozzák a Marilyn Mansont (milliós eladások), a Tankcsapdát (legnépszerűbb magyar rockzenekar), meg a kiesett Torres Dani többi választását. Persze, így lehetnek ők kultúrmisszió; persze ebben az országban még Alanis Morissette is alternatív (a Jagged Little Pill minden idők legnagyobb példányszámban elkelt albumainak versenyében előkelő helyezett, volt első is, nem vagyok biztos, hogy azóta mennyit csúszott lefelé, tízben biztos benne van), a Művészetek Palotájában lép fel, bazmeg! (ők is vállalnak ám hatalmas kultúrmissziót, zeneileg csupa tuti bulival (itt visszanyeltem egy hosszabb kifakadást TrafóA38éstársaik ügyben)); én meg akkor annyira underground vagyok, hogy már a Föld másik felén kandikálok kifelé.

(2005.IV.15) Egy nagyon fontos kiegészítés a formulához: C2 jellem egészen különösen indokolt eseteket leszámítva jobb, mint C1 jellem. A legjobb példát erre a "gonosz vagy legalábbis erkölcsi skrupulusoktól nagyrészt mentes üzletember jófej nemüzletemberré válik"; ezekben (lévén a "skrupulusoktól mentes üzletember" tökéletes megvalósulása (legyen ez mondjuk a C0 jellem) olyannyira skrupulusoktól mentes, hogy tetszőleges Wi világban generál ugyan konfliktusokat, ám ezek soha nem tudják őt jellemváltozásra bírni, mert a konfliktus néki lételeme; egy ilyen szereplő azonban nem lehet főszereplő, mert az már társadalomkritikus film lenne (igaz, annak szar); mellékszereplőnek, P-vel való kontrasztként azonban kiváló) tehát érvényesül az a mellékszabály, hogy lehetséges C1 jellemben megtalálni a jellemváltozásra való készség bizonyos csíráit.

A formula erejére a legjobb példát azok a filmek nyújtják, melyeket Hollywoodon kívülről érkező filmesek csináltak, akiknek a hollywoodi dramaturgia maradéktalan alkalmazása sérti a művészi érzékét. De mivel alapvetően mégis hollywoodi filmet csinálnak, az eredmény csak bénább lesz, mint ha minden fenntartás nélkül hiánytalanul alkalmazták volna a szabályokat.

Példa1: Kegyetlen bánásmód: a Coen-fivérek filmjében a két főszereplő (Clooney, Zeta-Jones) válóperes ügyvéd és profi házasságszédelgő, persze összeházasodnak, persze átverés lesz a dologból; ám a végén Zeta-Jones kisasszony mégis rájön, hogy ő is szerelmes a férfiúba. Mivel a nézéses dramaturgiát nem volt képük alkalmazni, egyszerűen csak ez van: rájön, hogy mégis. Kész.

Példa2: Apja lánya: Kevin Smithtől, igen, attól a Kevintől. A számos, megrázóan sok sebből vérző film témánk szempontjából releváns hibája igen érdekes. Az első jellemváltozás mondjuk kábé a 20. percnél következik be. Ben Affleck egészen addig jól menő lemezkiadós píárcápa (sajnos az ebből adódó rengeteg poénlehetőség is gyengén aknáztatik ki), egy ideig alig ráérő férj, akinek valahogy sikerül gyereket csinálni, majd felesége (Lopez, igen, az a Lopez) halála után gyermekét apjára bízó egyáltalán nem ráérő özvegy. Ehhez képest a huszadik percben (miután kirúgták, W1->W2, külső ok, látjuk) egyszer csak minden átmenet nélkül rájön, hogy akkor ő most csak és kizárólag apa lesz, és mennyire szereti a lányát. Még sír is. Jó, de most még csak a huszadik perc van, akkor most volt a csúcspont? Nem, van egy kis konfliktus, a jellemváltozás nem egészen történt meg (Kevin azt hiszi, felrúgta a hollywoodi szabályokat, pedig csak bénán alkalmazta őket), ezért megkísérti a régi élet (W1) és majdnem visszatér a régi jellem (C1), de aztán mégse. Mármost ez van a film vége felé, tehát ennek kéne lennie a csúcspontnak, de el van baszva (ez is), mert hiszen az csak nem lehet csúcspont, hogy gyenge megingás után C2 jellem megmarad C2 jellemnek (W2 világban, ahol jól, túlságosan is jól működik). Dramaturgiai szinten itt hibádzik nagyon a film.

Ígérem, ennyi.

(2005.IV.14) A hollywoodi filmekben nem azért nincs normális jellemfejlődés, mert az ottani filmesek (vagy általában az amerikaiak) sekélyes elmék, hanem ennek dramaturgiai okai vannak. Van egy (1 db) szabály, nem a jellemfejlődésre, hanem a jellemváltozásra, és ezt kell követni. És most én megmondom, mi ez a szabály (mindenki tudja, ezért formalizálom, hogy komolyabb intellektuális teljesítménynek tűnjön; alsóindexekhez csak végső esetben folyamodom):

Jellemváltozás: P szereplő a film egy bizonyos t időpontjáig C1 jellemmel bír, T időponttól C2 jellemmel. A jellemváltozás oka: P szereplő C1 jelleme W1 világban működött jól; P szereplő a W2 világba kerül át, melyben C1 jelleme konfliktusokat generál, e világnak erkölcsileg és praktikusan egyaránt a C2 jellem felel meg. T időpontban P ezt felismeri, és realizálja a változást.

Megkötések: P a film főszereplője (különösen indokolt esetben az egyik főszereplő). T időpont a film csúcspontja (különösen indokolt esetben az egyik csúcspontja). Mivel P C1 jelleme által jól érzi magát W1 világban, ezért W2 világba való átkerülése mindig külső okból történik. Különösen összetett és mély lélektani dráma esetén C2 jellem felől C1 olyan megvilágításba kerülhet, hogy fény derül arra: C1 bizonyos összetevői is részt vehettek e változásban. Még összetettebb lélektani dráma esetén kiderül, hogy P W1 világban valójában nem érezte jól magát, csak látszólag.

A jellemváltozás egyszeri és visszafordíthatatlan, azonban hangsúlyt kell fektetni az előkészítésére. Ez a következő formában történik: P T időponthoz közeledve n darab alkalommal, t₁, t₂ ... t_n időpontokban néz. Különösen indokolt eseteket leszámítva t_n = T, vagyis az utolsó nézés a jellemváltozás időpontjában történik. n nagysága (a nézések száma) a C1 és C2 közti távolsággal arányos; bonyolult függvény írja le a t₁, t₂ ... t_n időpontok elhelyezését a filmben (általában T időponthoz közeledve sűrűsödnek, t_i - t_i-1 csökken, ahogy i nő); a nézések hosszúsága (t_i időpontban T_i hosszúságú nézés) természetesen monoton nő, a meredekség (vagyis a T_i - T_i-1 sorozat jellege) és a végső érték (T_n) a C1 és C2 közti távolságtól függ.

Holnap folytatom, vigyázat! Mivel aki a formalizálás ellenére megérti, miről van szó, tudni fogja, hogy mindez triviális, ezért két deviáns példán próbálom ki az elméletet.

Addig is, emlegetett Xiu Xiu sajtóanyag majdnem eredeti változata az Ultrahangon olvasható, végső változatát pedig bekópéztam erre a fórumra. Aki saját maga szeretné megkeresni a különbségeket, ne olvassa tovább (vö. aki szeretné végigizgulni a meccset felvételről, most halkítsa le a tévét, mert bemondjuk az eredményt)! Kikerült a kíséret és az ének viszonyára vonatkozó bekezdés, ami voltaképpen a cikk gondolatmenetének csúcspontja, ám zenei újságírók (és persze bármilyen másfajú újságírók) számára érthetetlen; bekerült viszont a "Stewart olyan egymástól meglehetősen távol álló énekeseket említ idoljai közt, mint Nusrat Fateh Ali Khan, Little Richard és Boy George – ezen nincs is mit tovább magyarázni." mondat, ami minden idióta, zenéhez nem értő, de frappánsnak vélt mondatokat gyártani szerető újságíró álma, "Kicsit átfogalmazom, és megvan a lead fele!" (vajon mi a lead magyarul? bevezető? de nem). Szóval sajtóanyag lett a sajtóantianyagból, hála a gondos cinikusnetesmagazin-szerkesztőnek, ki kifésülte. Tanulhattok az esetből sokat!

(2005.IV.7) 2046, ez az új Wong Kar-Wai film, már megy premier előtt. A Szerelemre hangolva jobb, az amolyan instant klasszikus, rögtön látszik rajta, hogy az; de ezt is meg kell majd nézni néhányszor, és nem csak azért, hogy az ember a történet nagyjábóli ismeretében igyekezzen megkülönböztetni a szereplőket. (Például a Filmvilág kissé kaotikus cikkét olvasgatva (melynek írója, Ardai Zoltán mintha másik filmet látott volna, mint mi, noha nem ezért nem túl jó az írás) jöttem rá, hogy sikerült két szereplőt összekevernem, holott az egyik (majdnem) fő- volt.) (Etűdök gépzongorára, na abban nagyjából harmadszorra sikerült összerakni, ki kicsoda és mi történik, persze mint az orosz regényekben, mindenkinek annyi neve van! és a kulcsfontosságú jelenetekben direkt egy másikat használnak, mint általában! és filmben visszalapozni sem lehet.) Szép, no; meg a fényképezés! Arról sebtében kialakítottam egy elméletet, kéne ellenőrizni, ezért is újra megnézendő. Hogy az egyik kulcsmondat (szerintem, a Filmvilág pl. nem is említi), hogy a szerelem az időzítésen múlik; és az időzítés a filmben nem működik, helyette van a késleltetés (például késleltetett reakciójú androidok a nagyon vicces sci-fi betétsztoriban (vagy keret? szerintem nem; és ha mégis, akkor sem ettől érdekes, olyat már sokat láttunk)); az elmélet az, hogy a fényképezés a késleltetés vizuális metaforájával látszik: gyakran nem az van a kép középpontjában, ami fontos, ami történik, hanem az elcsúszva, vagy éppen nem is látszik. Ráadásul az idő- és térbeli közti kapcsolatot megteremti a 2046, ami egy év (a főszereplő könyvében), de ahova és ahonnan vonaton lehet elutazni.

A zene is hasonló (a pizzicatok!), de azért a régi jobb; aki nem lett volna ott: esküvőnkön bevonuláskor az szólt, ami a honlapon is (vagy annak egy változata a sok közül). Intim részlet (holott fenét intim, száznál többen voltak, de mégis; lásd még).

(2005.IV.5) Vicces élmény volt ma részt venni egy doktori műhelyszemináriumon vagy micsodán; számos szórakoztatóan kisszerű és szomorúan szánalmas esemény (ezek olykor egybeestek) (meg persze, ne hallgassam el, egy-két izé, "gondolatébresztés", brrr, is esett) mellett a legtanulságosabb az volt, mikor a jelenlévő legmagasabb rangú tanárember, a doktori (al?)program vezetője (itt állhatna név, de akinek jelentene bármit is, az úgyis kitalálja) kijelentette, hogy ő bizony idealista, és hogy az ilyesmit ki kell mondani. Hogy erre akkor jött rá, amikor egy amerikai kollégája Husserlről kérdezte, mert nem érti, és ő napokig magyarázott, mígnem az amerikai fickó végül azt mondta, hogy "ja hogy Husserl idealista, miért nem ezzel kezdted." És ő rájött, hogy ezt nem lehet megspórolni, és tényleg ezzel kell kezdeni, és ezért ő el is mondta. Mármost az a furcsa, hogy számomra pont az a teljesen nyilvánvaló, hogy ha az ilyesmit az ember a beszélgetés elején közli (már ha maga egyáltalán tisztában van ezzel, ami már önmagában gyanús), akkor azzal voltaképpen beszélgetőtársának azt spórolja meg, hogy odafigyeljen rá. Ja, szóval te idealista vagy? Akkor igazából nem érdekel, hogy mit mondasz, néhány részlet talán, de a többit pusztán pszichológiai érdekű közleményként értelmezem a lelkivilágodról. (És filozófiai kérdésekben még mindig jobb a helyzet, mint a politikában vagy fociban.) Ha valaki érdekes gondolkodó, akkor nem azért, hanem attól függetlenül, olykor annak ellenére az, hogy idealista (stb., itt kihagytam egy lehetőséget vicces idegen szóösszetételekkel való dobálódzásra). Az a furcsa, hogy ez nekem oly evidensnek tűnik, hogy szinte szégyellem leírni, és mégis van, aki láthatólag nem így gondolja.

(2005.III.30) Tessék, jól van, frissítek. [aztán ez nem jött össze, szerencsétlenkedtem az ftp-vel.] Nagyjából kezdek magamhoz térni, négynapi aligalvás és még kevesebb evés után. Bizonyos pontokon úgy tűnt, hogy a fesztivál története az én szemszögemből leírható annak történeteként, hogy én kit utáltam meg halálosan (egyénileg és/vagy intézményesen), meg engem ki utált meg (ilyen is volt, de kevesebb, mint az előzőből); de persze az ilyesmiken túl lehet tenni magunkat, ha egyébként elképesztően jó koncertek garmadáját ülhetjük (olykor fekhetjük, félig-meddig alhatjuk) végig, és hát ez volt a helyzet; az a kevés, ami meg nem volt elképesztően jó, az is tanulságos volt és örülök, hogy láttam.

Megismerhettem egy csomó érdekes embert; kísérleti filmest (ám ezúttal szívességből "alkalmazott videóst") furikáztam több alkalommal a városban, aki komoly piszoáros projekttel pályázik az NKA-hoz; közelről figyeltem egy holland életművészt, amint ismerkedik a kóser konyha furcsaságaival (miközben világhírű amerikai zajzenésznek próbál vegetáriánus szendvicset szerezni; nos, a kóser konyha furcsaságainak köszönhetően ez kenyér+majonéz lett); együtt vacsiztam Keith Fullerton Whitmannel és a gyerekképű, iszonyú súlyos zenét játszó norvégokkal: Keith ült csöndesen, aztán amikor szóba került egy zenész (akiről én sose hallottam), fejből lenyomott róla egy csomó adatot ("utoljára 2001-ben adott ki egy hétincsest ennél-és-ennél a kiadónál"). Láttam az avantgárd nagyasszonyt, Kaffe Matthewst Louie Austenre csörögni (én mondtam el neki, ki ő, mert nem tudta).

És a Radian olyan kibaszott jól szólt, hogy az már magában egy külön élmény volt, pedig nem vagyok egy hangzásfetisiszta. A fesztivál legjobb zenei poénja: Jérôme Noetinger ráhelyezi a kontaktmikrofont a discmanre, kierősíti a szép surrogó hangot.

Amikor holt fáradtan elindultunk kocsival a Kultiplex elől (gyalog tőlünk tíz perc, kocsival is ugyanannyi, de vinni kellett oda valamit), megkérdeztem Farkas Zsoltot, hogy nincs-e halálfélelme, de nem volt (bátor ember, nekem volt, mert én vezettem), csak megkért szépen, hogy a lámpát azért kapcsoljam fel.

Zárásként vasárnapról hétfőre virradó hajnali hatkor még elmentünk a Trafóba egy kicsit párnát és dobcuccot pakolászni, na az is olyan élmény, amit ha nem élsz át, nem tudod elképzelni.

Satöbbi, mókás történetek tucatjait mesélhetném még, talán egyet-kettőt még fogok is.

(2005.III.1) Jól van, tudom, és tényleg, ámviszont mindeközben elkészült egy már majdnem teljes fesztivál-honlap, azt tessék nézegetni éjt nappá téve. Kitartó és elkötelezett rajongóim számára indítanék egy versenyt, hogy kitalálják, mely biókat nem én írtam (nehezítés, hogy azok is általmentek a kezeim között), de nyilvánvaló, hogy ilyen rajongó csak én vagyok (és még én se mindig), én viszont dolgozó és családtag lévén nem vehetek részt a versenyen.

Viszont külön belinkelném ide a Thilges3-t, ami ugyan önmagában talán nem olyan nagy szám, de ha valaki összeveti az orizsinállal, ami a zavaros pszeudofilozofálgatós önéletírás tipikus példája, akkor láthatja, hogy szinte a szarból csináltam, izé, valami használható fémet. Meg például ezt is szeretem - de elég!

Voltam vasárnap a Budapest Rádióban, mert ott norvég nap volt, és lesz egy norvég fellépő. Felhívtam a fickót (nevét nem írom, nem inszinuálást kerülendő, hanem lusta vagyok utánanézni), ki is kijelentette, hogy a Noxagt nem emberi fogyasztásra való, úgyhogy abból nem lesz a rádióban semmi, mert akkor elvesztenék arra a napra a hallgatóságot. Mondom, hogy akkor ürügy lesz-e csak a Noxagt, hogy a fesztiválról beszéljünk, mondja igen. Mondom, akkor viszek más, rádióbarát előadóktól lemezeket. Mondja, nem kell, mert neki van egy halom norvég cédéje. Igazán szép perspektíva, beszélni egy zenei fesztiválról, ahol csupa olyanok lesznek, akikről a hallgatók nem hallottak, viszont tőlük se hallanak semmit. Mikor rákérdeztem, hogy mégis mennyi idő, azt mondta, hogy ha én is rádiózom (ezt muszáj volt elejtenem neki, bár ha őszinte lettem volna, tiltakoztam volna a "rádiózás" kifejezés ellen), tudhatom, hogy ha két ember egy olyan téma kapcsán beszélget, ami egyikőjüket sem érdekli (sic), abból lehet negyven másodperc is meg negyedóra is.

Vasárnap reggel tehát mentem (kocsival, és keringtem negyed órát, mert egyhelyütt nem lehetett balra befordulni), fickó rámköszön: Mi az az Ultrahang Fesztivál? Hát izé, egy ilyen zenei fesztivál. (Faszért hívtál bazdmeg, ha még ezt se tudod.) Aztán kiderült, hogy ezt csak tesztelésnek szánta, mondta, hogy a stúdióban majd kerek hosszú mondatokban válaszoljak, ne így. Ha már úgyis annyira rémesnek találta a Noxagt-lemezt, nem adja-e nekem (más formátumban van csak meg, nem mondom meg, honnan) Ez Nun András ötlete volt, nekem eszembe nem jutott volna, de ezek után úgy gondoltam, hogy jogom van pofátlannak lenni. El is mondta többször, hogy hát milyen pofátlan vagyok, meg hogy ez nem embernek való (olykor finomított, hogy ő nem bírja meghallgatni), aztán nekem adta egy másik CD-vel együtt, ami még durvább, mert nem hegedű-dob-basszus, hanem dob-basszus. (Még nem hallgattam, csak UhFestes előadókat hallgattam mostanában, meg is utáltam néhányukat ideiglenesen.)

Vártam összesen több, mint félórát a stúdióban (ezt szegény asszonykám szívta meg jobban, aki eközben itthon árgus fülekkel hallgatott egy beszámolója szerint rémes interjút egy jobb sorsra érdemes Ibsen-fordítóval), majd be, fickó elhadarja, hogy mi lesz a következő félórában, jó magyar rádiósműsorvezető-szokás szerint úgy, mintha iszonyatosan izgalmas és poénos sztorit nyomna le. Aztán bemutatott, hogy akkor norvégok, mi ez a fesztivál, ekkor-meg-ekkor, délutántól éjszakáig, sok helyszín, húdesok fellépő. Miért Ultrahang a fesztivál neve? Mert van ez az alapítvány, sok tök jó dologgal foglalkozik (frappáns válasz is lett volna, de persze utólag jutott eszembe, lévén sose gondolkodtam még erről).

A norvégok, hogy hogyan kerültek képbe, hát hallottunk, olvastunk róluk, utánanéztünk az interneten, tetszett, írtunk (itt a T/1 valójában mindig Nun Andrást jelöli), válaszoltak, jönnek, osztrák partnereink is mondták, milyen jók. Néhány sztori róluk, hogy tényleg hegedű-dob-basszus, de a hegedű az torzított. Katikám (név nem biztos, műsorvezetőnél mérföldekkel rokonszenvesebb technikushölgy), kíváncsi lettél a zenére? Igen. Hát az András volt olyan pofátlan, hogy elkunyerálta a cédémet, visszaadnád egy kicsit, akkor húsz másodperc után keverd le. Ment vagy negyvenig is, pedig. Katikám, tetszett? (nemtudommi), de a fiamnak biztos nagyon tetszene. Mikor lesznek? Gyorsan benyomom még a Leafcutter John agórafóbiás sztoriját, mert ő is ott, akkor, kicsi viccelődés; vannak elképzeléseink arról, hogy mi az, ami az újságíróknak bejön, és ezek az elképzelések mind arra épülnek, hogy az újságíróknak a zenétől lehetőleg minél inkább független idióta bulváros sztorik jönnek be, és ezek az elképzelések rendre találónak bizonyulnak.

Ha már ilyen pofátlanul lenyúltad a cédémet, akkor küldjetek majd cserébe jegyet a hallgatóknak meg a Kati fiának, jó majd küldünk. Elbúcsúz. Hogy a hallgatók hogyan jutnak majd a jegyekhez, máig nem tisztázott; feltesznek-e kérdést, és ha igen, akkor ugyan mi a fenét?

Hát ez volt, semmi izgalmas, mégis jól mutatja az állapotokat. Független magyar médiaszakértő és -geci szerint el kell majd menni a Kultúrházba is, na attól már előre félek, ha lesz, és nem azért, mert több független forrás által megerősítve tyúklétrán kell majd fölmászni a stúdióba.

(2005.II.23) Az is egy tünet, hogy kezdem nagyon utálni az összes olyan zenészeket, akik nem közölnek a honlapjukon normális biót. (bió: szakszó, a biográfia rövidítése, ami adott esetben nem annyira életrajz a szűk értelemben, mint inkább átfogó ismertetés a zenekar eddigi pályafutásáról, a kezdetektől napjainkig). Normális bióban, definíció köv., van: egy frappáns bevezető meg egy frappáns csattanó; szellemes általános leírás, ami hitelt érdemlő szuperlatívuszokban méltatja a művész munkásságát műfajtörténeti és tágabb hatástörténeti szempontból, és egyben segít elhelyezni ő(ke)t a zene széles spektrumának horizontján; az előtörténetről is néhány színes adalék, majd részletesen a fontos korszakokról, legfontosabb albumokról; és természetesen minimum kettő szellemes, de egyben a zenész esztétikai nagyságát is finoman körvonalazó anekdota.

Nem normális bió: nagyon rövid; nagyon költői; nagyon pszeudofilozofálgatós; nagyon sok benne az olyan kifejezés, amik ugyan az angol kritikai szóhasználatban meghonosodtak, ráadásul találóak és képszerűek, de magyarul az istennekse található rendes fordításuk. (Egyik kedvencem például a straightforward, meg ha egy lemez grows on me, hogy az örök klasszikus field recordingról ne is beszéljünk.) Nem normális bió még az is, ami évekkel ezelőtti események ismertetésével ér véget, és nem találsz semmi értelmes szöveget az azóta történtekről (vagy ha igen, akkor azt nem tudod hozzápásszítani az előzőhöz, annyira más).

Ekkehard Ehlers például egy zseni, de írjatok ebből biót. Még szerencse, hogy Akira Rabelais nem jön. (Nem szerencse, akarom őt is, mert ő is egy zseni! Akira, megírom a biódat, csak gyere!)

(Tudom, mostanában elúrhodott rajtam a belterj, de nem bíztatok, ez még tart egy darabot.)

(2005.II.21) Írtam egy e-mailt, amiben a "levele" szó helyett a "lemeze" szót használtam, freudi elírás, de még(is)inkább a túlzásba vitt munka kóros hatásai (de milyen jó lesz majd, ha elkészül az UhFest oldal!).

Először arra gondoltam, hogy aki nem ír lemezkritikákat, az nem is tudja, micsoda kín a lemez, album, CD, anyag, mű, munka stb. kifejezéseket úgy váltogatni, hogy ne legyen csúnya szóismétlés, és ennél is rosszabb a szám, track, dal, nóta, mivel ezek közül csak az első az, amit természetesen használ az ember (főleg ha ugye olyan zenéről ír, amire aligha alkalmazható a dal szó, hogy a nótáról ne is beszéljünk). Nem mintha hinnék az általános iskolai tanítónénik nyelvhelyességi tanácsaiban (Háttal nem kezdünk mondatot, Jézusmária), sőt, szeretek magamnak azzal hízelegni, hogy képes vagyok a szó- és nyelvtaniszerkezet-ismétléseket (no meg a mozgószabályt, mint az előbb) rétorikai elemként használni, de mégis, gyakran nagyon bénán jön ki; aztán elkezded kicserélgetni, és úgy érzed, hogy üvölt az izzadtságszag (!), hogy nem lehet jól kijönni a dologból.

Aztán rájöttem, hogy végülis mindenki ismeri a jelenséget, hiszen amikor az iskolában verselemzést írtunk, ugyanilyen kínos volt a vers, mű, alkotás, [cím], valamint versszak, szakasz stb. És újságolvasóként is ismerjük, csak nem mindig tűnik szembe: Gyurcsány Ferenc, miniszterelnök, jó, ez kettő, és ha még egyszer meg kell említeni, akkor jönnek az olyanok, mint a kormányfő, valamint a még rosszabbak, az ország első embere, már érzi az ember, hogy az újságíró a következő mondatban (aminek, basszameg, még mindig a Ferkó az alanya!) legszívesebben azt használná, hogy az a féreg.

Nem tudok statisztikát nézni, elvonási tüneteim vannak.

Azt mondta a legfrissebb híres halott Hunter S. Thompson:  "I've always considered writing the most hateful kind of work. I suspect it's a bit like ####ing, which is only fun for amateurs. Old whores don't do much giggling." - "Az írásra mindig úgy tekintettem, mint a leggyűlöletesebb munkára. Asszem egy kicsit olyan, mint a dugás, amit csak az amatőrök élveznek. Az öreg kurvák nem sokat kacarásznak."

(2005.II.17) Az álmomban U. is szerepelt, fiatal és (hogy mondjam úgy, hogy ne tűnjön gúnyosnak? a korábbiak után? szóval tényleg:) reményteli filozófus. Az igazán érdekes effekt az volt, hogy az álom vége felé, mindenféle idióta történés után kiderült, hogy egy fiatal leányrokon (akivel egyébként nem tartom a kapcsolatot) egy bizonyos ebéden beleszeretett U.-ba, azért és akkor, amikor és ahogy az két süteményt kért - ez pedig úgy szerepelt az álomban, hogy egyszerre volt egy flashback, valamiképp a nyolcvanas évek tinifilmjeinek (pl. Házibuli) stílusában, és egy (nyomtatott) szöveg, Doderertől!

Nem akarok ebből rendszert csinálni (mit álmodtam ma, ugyan kit érdekel?), csak ez a multimedialitás, meg intertextualitás, ráadásul így, konkrét szerzővel, hát ilyennel még nem találkoztam saját álmaimban (pláne másokéban).

Önéletrajzi adalék: esküvőnkön a nyáron az akkor még éppen nem botrányhős Paizs Miklós olvasott, Doderertől, a Strudlhof-lépcsőből egy gondosan kiválasztott részletet. (Értsd: könyv kiválasztása hetek kemény közös fejtörése után, könyv alapos, de gyors átfutása 3-4 nap alatt (közben konstatálás: zseniális, el kéne olvasni megint rendesen), aztán egyeztetés a menyasszonnyal. Azon kevés dolgok egyike az esküvővel kapcsolatban, amit főként én intéztem; látszik ebből, hogy miféle kényes dolgokat lehet majdnem teljesen rámbízni: keveset, textuálisat.)

(2005.II.15) "Kalandod itt" belinkelve, lehet már neten is olvasni, ó jaj, megint idézőjeles cím, egyébiránt rétorikai megoldásaival elégedett vagyok csakúgy, mint szép mondanivalójával egyaránt.

És akkor ha már drága olvasóim itt a neten is megtekinthetik, Vajda Mihály ún. recenzióját is jól helybenhagynám, bizonyára sokan várják már, haha. (Megjegyezném, a múltkor a felbaszott szót használtam, amivel semmi baj, viszont odatettem, hogy "sajnálom", amivel talán azt a látszatot keltettem, mintha ellensége volnék az öncélú káromkodásnak, pedig épp ellenkezőleg!)

1) Vajda egyetértőleg idézi: "Az így születő egységes emberiség létrejötte [blabla] "a sivatag növekedésének története." Ami után "...nem marad más, mint a civilizáció globális hálózata az egyre egyformább emberekkel"." Faszom, hogy állapítja meg egy mégoly okos filozófus, hogy az emberek egyre egyformábbak? Minden hónapban kimegy az utcára, és feljegyzi, hogy hány egyforma embert látott, és statisztikailag kielemzi, hogy szignifikánsan egyre egyformábbak? Vagy rákapcsolódott a térfigyelő kamerák rendszerére? A titkosszolgálattól kapja az adatokat?

Hogyan lehet felismerni egy egyforma embert? Két tinilány már egyformának számít, ha ugyanolyan színű szoknyát hordanak? Vagy az is kell, hogy a márkájuk is azonos legyen?

Ki a "filozófus", hogy ilyesmit mondjon? Honnan veszi - nem a felhatalmazást, mert azon a filozófia hagyományosan nem pöcsölt, "nem tőlem, hanem a logosztól hallván bölcs dolog elismerni, hogy", így Hérakleitosz atyánk - hanem honnan veszi a bátorságot, hogy az embereket úgy en bloc leegyformázza, lesivatagozza? Miért nem mondja meg neki senki, hogy "baszod, honnan veszed, hogy te oázis vagy (hiszen nyilvánvaló, hogy a sivatag magát per. def. nem tudja lesivatagozni)?"

Nem nyilvánvaló-e, hogy ha valami, hát az emberek egyreegyformásodásán való sopánkodás éppen hogy az egyik olyan foglalatosság, melyben a legtöbben örömmel dagonyázunk? Ha már állítólag oly nagy Heidegger-szakértő, miért nem figyelt a Lét és idő eme egyik legzseniálisabb tagmondatára: "A "nagy tömegből" is úgy vonulunk azonban vissza, ahogy akárki visszavonul".

2) hogy bírja megcsinálni ez az állítólag okos ember, hogy egyik mondatában azon hisztizik, hogy de hát miképpen mondhatja valaki, hogy elmélete "az emberről" mint olyanról szól - másik mondatában pedig sarkos és buta kijelentéseket tesz "a nyugati emberről", aki buta tudományos racionalitással igázva sivatagosít stb.

"ez az állítólag okos ember" - a felbaszódás valódi, végső és sajnos úgy tűnik, megszüntethetetlen oka, hogy Vajda Mihály a nyilvánosságban úgy tartatik számon, mint az egyik legnagyobb mai magyar filozófus. Hogy minden olyan évben, amikor 5-tel osztható szülinapja van, vagy amikor kifos magából egy könyvet, egyébként tényleg okos és tiszteletreméltó emberek sietnek kinyalni a seggét a meleg szarig (az egyik leginkább képszerűen hipergusztustalan, zseniális magyar kifejezés). Hogy pont a számomra legrokonszenvesebb filozófiai hagyományt (a 20. sz.i kontinentálist) kompromittálja értelmetlen fecsegésével, azok lelkes asszisztenciájával, akiknek a legjobban kéne ezellen tiltakozniuk.

Múltkor baráti társaságban ezt felvetettem, de hogy akkor mit csináljanak, küldjék el a picsába az öreget, hát nyilván azt nem fogják (pedig lehet, hogy nem ártana), nem tudom, de azért a seggéből egy kicsit kijjebb is szállhatnának, minimum, mondtam. Embereket sajnálunk (de miféle sajnálat ez, hagyni, hogy hülyeségeket beszéljen, és nem szólni neki, ez nem inkább pl. szemétség?), de a filozófiát mint értelmes vitákban működő intézményt, azt nem sajnáljuk (mert nem is tudunk róla itt, hogy hogyan néz az ki valójában). Ide pont illene egy Arisztotelész-idézet, de hosszú.

(2005.II.10) Könyvet betesz, jobbal gombot nyom, ballal fedőt lecsuk, két kézzel lenyom, zúgás, magas sípolás, ready to scan your job, fedőt felnyit, könyvet kivesz, lapoz, szempillantással oldalszámot csekkol, könyvet betesz, jobbal gombot nyom, ballal fedőt lecsuk, két kézzel lenyom, zúgás, magas sípolás, ready to scan your job, fedőt felnyit, könyvet kivesz, lapoz, oldalszámot csekkol, és így tovább  - a kreatív szellemi munka mellett az egyáltalán nem kreatív, egyáltalán nem szellemi, monoton munka az, ami a legjobban fekszik. Kreatív kézügyességi: nem az én világom (utolsó kudarctörténeteim ezzel kapcsolatban az általános iskolai technikaórákról valók, azóta sikerrel kerülöm, max. ajándékcsomagolás); azt meg nehezen tudom eldönteni, melyik a rosszabb: nem kreatív, nem szellemi és nem (elég) monoton (mert nem igaz, hogy minden nem kr., nem sz. elég monoton (nekem elég), sajnos), vagy nem kreatív szellemi - ez utóbbiból jóval többet csinálok, momentán azt utálom jobban, de talán ha az előbbire kényszerülnék, megváltozna a helyzet.

És hangilag is el bírom viselni: le is tölthetni (kis .wav, 172 KB), repeatre állítva kell hallgatni, úgy a jó; ha idegesít, sokáig, Cage szellemében előbb-utóbb megszereti az ember (ez esetben legalábbis én igen). A sípolás sajnos elég halk, pedig az sokat dob rajta.

(2005.II.1) Ma az történt, hogy megírtam a Trafóban fellépők angol nyelvű ajánlóját is, ami azért volt érdekes élmény, mert az elmúlt mondjuk nyolc évben angol nyelven mindössze rövid e-maileket írtam, azokat is ritkán; viszont rengeteg szöveget olvastam zenéről (szerintem mondjuk sok száz oldal, már amennyiben ennek a mérőszámnak van ebben a kontextusban értelme, hisz főleg a neten); és akkor most ugye nekem, kilenc együttesről, fejenként 3-4 sorban. Szerintem elég jó lett (majd meglátjuk, átnézés után mi lesz belőle a programfüzetben), viszont annyira belefeledkeztem, hogy leégett közben a rizs.

Tegnap meg az történt, hogy átgondolatlanul fikáztam, amivel nem az a baj, hogy olyan -izmusoknak mentem neki, melyeknek nem kellett volna, hanem ellenkezőleg: rövid utólagos megfontolás is további fikáznivalókat tárt fel. Például ott a De Stilj, akik (ezt nálunk mintha kevesebben tudnák?) teozófiai alapon húzogatták a vízszinteseket meg függőlegeseket (kb. olyan mély jelentése van, mint amit mindenki fél perc alatt kitalál), meg választották a színeket; olyannyira, hogy mikor a De Stilj folyóirat leközölt egy képet, melyben átlós (ÁTLÓS!) vonalak voltak, Mondrian ki is lépett a csapatból. Azt az átlós képet saját szemünkkel láttuk a Tate Modernben, hát tényleg.

Vagy az absztrakt expresszionizmus, akiknek az elgondolása a mindenféle kötöttség nélküli önkifejezésről legalább annyira pöffeszkedő (igazából ezt el kéne magyaráznom, mármint végig kéne gondolnom) képeket eredményez, mint az impresszionistáké arról, hogy ők csak azt festik, amit látnak. E két irányzatnál egyébként a filozófiai hülyeség (kedvesebben: naivitás, de miért kéne kedvesebbnek lenni?), ami nem csak tudható, hanem látszik is a képeken, annyira idegesít, hogy a legtöbb képüket már nem is szeretem. Ellenben pl. a szürrealizmus néhány nagyjával (Max Ernst!); úgyhogy a végén rájövök, hogy még mindig az a legkevésbé hülye irányzat. (És persze ott a dada!)

Egyszer (2003. április 07.) írtam egy fórumhozzászólást az Ulrahangon, ami voltaképp egy miniesszé volt arról, hogy hogyan látom én az avantgárdot, meg (ez volt a kérdés) viszonyát a (mai, zenei) minimalizmushoz. Most elolvastam, egyetértek akkori magammal. Bár persze tudom, hogy fórumhozzászólásként miniesszét írni pofátlanság; meg is halt szegény fórum.

(2005.I.31) "If one examines the cultural paradigm of discourse, one is faced with a choice: either reject surrealism or conclude that culture is meaningless." Hát nem is tudom. Inkább azért az előbbit, bár az utóbbi is elég vonzó. (Nyilvánvaló, fűzfa, hogy a szürrealizmus filozófiailag az egyik leghülyébb irányzat volt; bár most, hogy így leírtam, rá kell jönnöm, hogy a futurizmus és a szuprematizmus sem volt sokkal jobb, hanem sőt.)

Ezt a szép mondatot egyébként a The Postmodernism Generator adta nekem ajándékba, biztos mindenki ismeri, de én csak most értesültem tőle HJ-tól, ezúton is köszönöm neki. Remélem, a fenti mondatot nektek nem adja ki, az csak az enyém. Egyébként mélységesen elítélem az ilyesmit (ide majdnem betettem egy szmájlit, de van egy olyan hallgatólagos ígéretem magamnak, hogy nem fogok, soh'se, ebben megmaradok az internet előtti kor gyermekének, rendes szövegből (tudom, tudom, gázos terminus, nem értek egyet, de így érzem, és ezen nem lehet változtatni, úgy tűnik) derüljön ki, aminek ki kell, szmájlik és egyéb ilyes mankók nélkül), vagyishogy azt akarom mondani, hogy persze vicces, de azért sokkal magasabb színvonalon nem áll, mint az "ilyent én is tudok festeni" meg "fúróval jobb zenét is csinálok" típusú benyögések. Amikről mindig két dolog jut eszembe: a) R.R.Habarc, aki azt mondta egyszer, mikor Kopott művésznevű művész, kit ezúton is üdvözlök, számolta be apja hasonló elmés mondásáról: "Te, nem adunk ki egy lemezt apádtól?" b) hogy miért nem mondta meg nekik soha senki (mondjuk egy rajzórán, néhány perspektivikus kocka helyett): "baszki, hát vedd már észre, hogy ez az egyik lényeg" (hah, egyik lényeg, de miért, van olyan!), satöbbi. (Igazából egy harmadik dolog is eszembe jut, nevezetesen, hogy milyen csodálatos, hogy az emberek mennyire tudnak örülni maguknak, amikor kitalálnak egy vicces mondást, amiről teljesen nyilvánvaló, hogy már más emberek milliói kitalálták előttük. Amely témát talán nemsokára bővebben is kifejtek. Cavell, mi más.)

(2005.I.30) Általában nem jó, ha zenehallgatás közben az jár a fejemben, hogy mit írnék róla; főleg koncertnél, néha észreveszem, hogy már percek óta nem figyelek, mert valami frappáns jelzőt keresek, ízlelgetek; de lemeznél is néha csak azért kell újra meghallgatnom, mert úgy érzem, hogy nem tudtam hallgatni, mert csak saját tervezett szövegem járt az eszemben; tegnap viszont beugrott egy kép (Cocoroise: La Maison de Mon Rêve, semmilyen általam olvasott nyelven nem találtam róla infót): olyan paradicsomi táj, ahol együtt heverészik az őzike meg az oroszlán, de közben tudjuk, hogy bármikor felpattanhat az őzike, hogy cafatokra szaggassa az oroszlánt. Nekem tetszik, talán valamikor mostanában megírom.

(2005.I.28) Ma egy kicsit tovább gondolkodtam azon, amit tegnap írtam, s valóban, film és irodalom és semmitmondás közti viszonyokra vonatkozó állításaim inkább arról szólnak, hogy én hogy olvasok, nézek, mintsem magukra a médiumokra. De hát ki kerülhetné ezt el (könnyen)? Pl. miért ne lehetne  zenei a film (amikor a film nem közöl információt, miért érzem olyankor kevésbé a zeneiség jelenlétét, mint mondjuk egy jó irodalmi szövegben); és mit jelent a "zenei" ebben a kontextusban? Csak metafora, ami azért adódik, mert a ritmus szerepe nyilvánvaló, és mintha lenne valamiféle "dallam" is: ahogy következnek egymásra a képek, mozdulatok? Talán a legjobb metaforánk, amikor érezzük, hogy van logika (hogy nem véletlenül így történnek a dolgok), de ez fogalom-nélküli, a zene. Ahogy oly könnyen gondoljuk azt, hogy ami a költészetben nem fogalmi, az a zene. De pont ennek a megfogalmazásnak a bénasága (hiszen ez így eléggé lapos közhelynek, mondhatni hülyeségnek, tévedésnek tűnik) arra utal, hogy ha az irodalom, film, akármi zenei, a szó erős értelmében, akkor nem csupán az előbbiekről van szó. De nem tudom, még miről.

(2005.I.27) Megnéztem fél szemmel (tényleg, esküszöm, átlagban fél) a Jóban Rosszbant; a legtöbb iszonyatos bénaságon nem lepődtem meg, azon viszont igen, hogy milyen rendkívül lassú. Hosszú szüneteket tartanak néha a "színészek" egyes szavak között. Tíz másodpercig mutatják, hogy a nővérke meg van ijedve (a végén a biztonság kedvéért még rá is közelítenek az "arcjátékára"). Ez arra indított, hogy elgondolkodjam: vajon akik ezt nézni bírják (értsd: egyáltalán képesek rá), vagy akik a hasonló lassúságú brazil izéket fogyasztják, nekik vajon más az időérzékelésük, mint az enyém (és generációmé, hogy a fiatalabbakról ne is beszéljünk (de akkor ők hogy bírják nézni a Barátok köztöt))?

Ma megnéztük a Dr. Strangelove-ot is, és az is, miközben nagyon vicces, meglepően lassúnak tűnik, még csak nem is nevettem rajta, mert olyan hosszan elhúzta a poénokat, hogy ritmusérzékem nem találja meg azt a pontot, ahol nevetni lehetne (ám teljesen másként csinálja, mint Jacques Tati, leginkább  a Playtime-ban, ahol látom emögött az átgondoltságot, meg az összefüggést például a poént inkább elrejtő, mint kiemelő képkivágásokkal - főként ettől zseniális); bár Kubrick 2001  Űrodüsszeiája után ez aligha meglepő, hiszen az szinte felfoghatatlanul lassú(nak tűnt, mikor nagyon régen láttam).

Mintha az irodalomban nem lehetne ilyesféle lassúság; talán azért, mert a szöveg mindenképpen közöl új "információt", ha nincs is új "történés" (még akkor is, ha repetitív (ezen gondolkodni kéne; hogy akkor például azért, mert előkerül a szöveg zenei oldala (Thomas Bernhard, Hajnóczy Péter))?); míg a filmjelenetet lehet úgy húzni, hogy tényleg semmit ne közöljön a szekvencia, amit már ne láttunk, tudtunk volna. (Vagy lehet, hogy ez az állítás inkább rólam szól, hogy mire és mennyire vagyok érzékeny szövegben, filmen?)

Zenében viszont, egyértelmű, nagyon szeretem. Vö., értsd: össze kéne vetni azt, amit Pilinszky mond Bach unalmon túliságáról, azzal, amit én hallok olyik minimalista, repetitív zenében, pl. William Basinski, akit ezúton ajánlok minden kedves olvasóm kitüntetett figyelmébe.

Mick Harris ásványvizét betettem a hűtőbe.

(2005.I.17) "Ez [mindegy mi] megerősíti a gyanút, hogy Shaw csak azt mondja, amiről tudja, hogy ezt gondolja [says only what he knows he means, ezt fordítsátok le!], hogy soha nem ír önmagán túl, hogy finom leleményessége csak egyfajta pótléka az előrehaladás közben tett meglepő felfedezéseknek, melyek jeleket hagynak, további, elvégzendő munka jeleit, melyekkel a szívünkhöz közelebb álló írók mindig szolgálnak számunkra." (Stanley Cavell, elhamarkodott fordításomban.) Szép megfogalmazás (úgy értem, angolul tényleg szép), szerintem tipikusan az, amit gyakran érzünk (úgy értem, nem (feltétlenül, csak) Shaw-val, hanem egy csomó íróval szemben), de amikor érzésünk ilyesféle megfogalmazását olvassuk, akkor nem csak rá-, hanem fel is ismerünk. Jó lenne hosszú listát írni; érdekes volna például kitalálnom, hogy igaznak találnám-e Thomas Mannra (de legalábbis nem (csak) ez, ami idegesít benne, az biztos). (Nyilván: önmagán túl írni - önmagamon túl olvasni; de nem esni totális szubjektivizmusba!) Hogy vajon én önmagamon túl írok-e, amikor úgy érzem, hogy tényleg jót írok; vagy pont azért nem írok (és tényleg nem, esküszöm) irodalmat (prózát, vers fel sem merül), mert tudom, hogy nem? ("write beyond himself" - elég sokszor megismételve a fordítást nagyon szarnak tűnik.)

(2005.I.5) Régóta foglalkoztat a kérdés: ha egyszer kultúránk (és talán minden kultúra) alapvető feltevései közé tartozik, hogy a szellem, lélek, akármi magasabb rendű a testnél, akkor miért van, hogy a testi prostitúciót sokkal inkább elítéljük, mint a szellemit - ez utóbbit mindenféle szép nevekkel is illetjük akár, kompromisszum, háthiszenvalamibőlmegkellélni. Újabb példája annak, hogy mennyire téves a felvilágosodás előítélete, mely szerint a gondolkodás koherens, vagy legalábbis törekszik azzá lenni. (A kérdés aktualitása nyilván az, hogy újra el kéne kezdeni dolgozni - munkámat a szellemi prostitúció eminens esetének tekintem.)

(2004.XII.29) A magyar erkölcsi gondolkodás mélységesen fordított kantiánus szemléletű. A tartalom az mindegy, egyedül a forma számít: ha valamit meg kell tenni, azt nem akarjuk. Ha kötelező, akkor az ránk oktrojált, legfeljebb kényszerből engedelmeskedünk neki. Közben pedig mindenki más tartsa be, ha más nem teszi, akkor az rossz ember. (Posta kötelező felelősségbiztosítás-reklám: "Ha már kötelező... legyen legalább kedvező." Nem számít, hogy elvileg miként indokolható meg, hogy kötelező legyen, a lényeg a forma: kötelező, tehát csak muszájból kötjük meg. Nagy állami vállalat meg erre játszik rá.) Ezzel szemben a hipotetikus imperatívuszok, azaz az "ennek-és-ennek a célnak az elérése érdekében cselekedj így" típusú szabályok mélységes tiszteletnek örvendenek. Tényleg tiszta fordított Kant.

Este Feketeország, erős és jó (szerintem a Hazámhazám jobb volt, de ez elhamarkodott vélemény, nem ítélet); végén Tilo Werner elmondja, hogy (stb-stb.) ezzel akartak az érzéseinkre hatni... látszólag. Valójában persze csak tetszeni akartak, az előadás esztétikailag, nem etikaliag minősítendő. Ami jó, mert a legetikusabb színház, amit mostanában látni lehet, és legalább az embernek lelkifurdalása van, hogy nincs lelkifurdalása, miután kilép a színházból, és ugyanúgy folytatja tovább az életét. Nem katarzis, nem meta-, ki tudja, mi. (A jó "polgári" színház, ami katarzist nyújt, hazugabb, mint a rossz, mert elhiteti veled, hogy másként fogsz élni, és elfedi, hogy ahogy kinyomulsz az öltözőbe, már megint a régi vagy - tör ki belőlem a nem túl mélyen szunnyadó újbalos.)

Jövőre megírom az első posztmodern szingliregényt.

(2004.XII.18) Feltettem a DJ /rupture- és a Whitehouse-fotókat. Ez utóbbiak sokan vannak, de szerintem tényleg viccesek. A koncertet nagyjából a következőképpen lehet elképzelni: nagyon hangos, nagyon tömény és bántó zaj üvölt. Két középkorú angol csákó van a színpadon, az egyik bármely filmben eljátszhatná a vicces, kopaszodó, vakondszerű kishivatalnokot, a másik meg a magát-még-fiatalosnak-képzelő-ezért-szánalmas-de-azért-valahol-közben-sajnálatra-is-méltó ötvenes csávót. (Mint a Pete Dayton apja a Lost Highwayben.) Felváltva tartanak szónoklatokat, amikből a fuck szón kívül semmit nem érteni (kivéve azt az öt percet, mikor csak nagyon minimális ütések mentek), vicsorognak, a legrosszabb hevimetál-gesztusokat nyomják, főként a kopaszodó feketehajú pedig "obszcén" mozdulatokat imitál, a végén, mire megszabadultak ingeiktől, még a mellbimbóit is simogatja. (Enyhe pocija van, de bőven látni nagyobbakat.)

Ami a legfurcsább: ez inkább nagyon vicces, főként a nagyon hangos és nagyon tömény zajjal együtt. A háromnegyed órás performance számomra arról szólt: meg lehet csinálni, hogy a fehér zaj is szórakoztató legyen. Ahogy a Coil-listán olvastam: ők a zajzene Ramonese.

(Az "annyira rossz, hogy az már jó" általában idegesít, az idiotizmusra fogékony vagyok. Hogy a kettő között hol volt a Whitehouse, azt nem tudom eldönteni - ezért megértem, hogy oly sokan tartják őket szánalmasnak. Oly sokan - persze azok közül, akik egyáltalán elmennek ilyenre.)

(2004.XII.6) Új antropológiát kell csinálni. Ezt néhány száz éve mondogatják, de én már azt is tudom, minek kell lennie az alaptételnek: az ember méltóságát az adja, hogy képes nem tanulni a saját hibáiból.

Néhány kép Tigrics&Prell&VJ Zdenről illetve Supersilentről. Lehet, hogy kéne venni egy kis állványt (pedig hihetetlen szakértelemmel 0.4"-re állítottam az expozíciós időt, de úgy látszik ennyire remeg már a kezem).

Tigrics és Prell voltak már jobbak, a szlovák VJ viszont abszolút benne volt a top3-ban. Az unásig ismert effekteket használta persze ő is, de szellemesen, és néha nagyon jól eltalálta a zenét: sokat beszélnek erről, hogy hozzáad a zenéhez, de oly ritkán valósul meg. Supersilent nagyon jó volt, a hangok és a gesztusok ugyanazok, mint a lemezeken, mégis teljesen más élőben. Furcsa, hogy rájuk is többé-kevésbé illett, amit az egészen más (talán másik végpont) Chicago Underground Trioról írtam nemrég (még nem került fel): "Kicsit ugyan úgy hangzik, mint egy lemezre ragasztható matrica reklámszlogenje, de azért leírom: a [Supersilent] a groove új meghatározását keresi." Furcsa, saját(os) lüktetés, kevesebb, mint melodikus, több, mint csak ritmusos.

(2004.XII.3) Tegnap nem amellett szerettem volna kardoskodni (kardoskodni soha semmi mellett nem szeretnék), hogy az én, az valami önmaga(m) számára átlátható izé volna, korántsem. Valami olyasmiről volna szó, hogy: van értelme egy olyan önmagunk feltételezésének, akik nem vagyunk; és akik legfeljebb úgy szeretnénk lenni, hogy közben erről nem is tudunk - ha valamiképpen meg tudjuk mutatni, hogy ha nem is tudunk róla, mégis vannak róla, hm, tapasztalataink. Különben értelmetlen hamvasbélázás lesz az egész. Ilyesféle megoldások például: szorongás (ez van Sartre-nál is), rossz közérzet a kultúrában (Freud), az embereken uralkodó "titkos melankólia" "csendes kétségbeesés" diagnózisa (amerikai transzcendentalisták, legalábbis Cavell szerint). De: hogy lehet elkerülni, hogy miközben diagnosztizálunk, értelmezünk - olyat, amit maga a diagnosztizált nem (úgy) ért -, aközben ne üljünk fel a magas lóra? (Heidegger nagyon magas lovon ült, Freud meg egy állatorvosin.) Ez sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk. (Ezért nagyon jó a Cavell, mert ez megvan benne, mármint a bonyolultság, reflektáltan.) A filozófia (kultúrkritika) (ön)legitimációjának kérdése.

A probléma úgy is megfogalmazható: miért vagytok boldogok, amikor boldogtalanoknak kellene lennetek? Hát nézzetek már körül!

(2004.XII.2) A tegnapi nap tanulsága: Magyarország azért olyan reménytelen hely, mert nem csak az van, amibe már többé-kevésbé beletörődtünk, hogy ahol nagy pénzek vannak, ott csúnya dolgok vannak - ahol kis pénzek vannak, ott is lopás van, korrupció, ilyen-olyan zsebekbe való elcsordogálás, másra (érdemi dolgokra) alkalmatlan emberek alkalmazása a csordogálás megszervezésére. Olyan meg nincs (alig van), hogy valahol egyáltalán nincs pénz. (Már pár százezer forintért érdemes. Mi több, tízért is, majd hülye lennél nem.)

Kevés Marxot olvastam (csak amennyi kellett képződésemhez, azt viszont mind), de az elidegenedés, na az jó volt (másoknak is tetszett, volt nagy karrierje a fogalomnak a XX. század derekán és annak környékén). Azt hittem, tök jól leír valamit, de gyakran azt kell látnom, hogy nagyon sok embert nem ír le, akiket pedig kellene. Sokakhoz, akikkel "munkám" összehoz, közelednék úgy, hogy az alapállás valami ilyesmi: "jó, én is tudom, te is tudod, hogy mindketten csak kényszerből csináljuk, amit, mert ezért adnak pénzt"; és aztán gyakran (mindig? majdnem mindig?) azt látom, hogy nem, ő tényleg komolyan veszi, amit dolgozik. Az, ami*(nek mutatnia kell magát egy számomra teljesen ostoba intézményes kényszer következtében). Ez mindig elszomorít, viszont csak ritkán idegesít.

Lehetsz-e úgy elidegenedett, hogy nem tudsz róla? Csak akkor, ha jó romantikus (metafizikus)  módjára feltételezzük, hogy van egy "igazi éned", amitől annyira elidegenedtél, hogy nem is tudsz róla. Persze, vannak olyan dolgok, amik hozzánk tartoznak, mégse tudunk róluk (a bal hátsó kettestől a családfa messzi ágaiig), de hogy az én is lehetne ilyen? Persze az elitista megoldás sem vonz (vannak a "mély" emberek, akik látják, amit a többi sekélyesek nem; ők elidegenedettek, szenvednek, de ez az ára a kiválasztottságnak). Illetve az elitizmus több fajtája is vonz, nagyon is, de próbálok küzdeni ellenük.

(* kifejtetlen Sartre-utalás. Sartre-nak van erre egy szerintem elég szellemes megoldása a Lét és a semmiben, akit érdekel, annak megírom. Szegény alulértékelt filozófus, mondjuk ezért ő is bőven megtette a magáét.)

Nem akarok forradalmár lenni, mégis olybá tűnök (egyeseknek, olykor). Ez nem az én hibám szerintem. (Én egy kortünet vagyok. Ha az e-mail lenne, fórumbeírás, itt lenne egy smiley. (Ha aforizmaíró volnék: mindenki kortünet, épp csak (épp ezért) nincs is már kor. (Ezt meg lehetne fogalmazni Szilágyi Ákososan is. Magas labda.)))

Önreflexió: Ezt írtam XI.26-án: "Kivéve, mikor viccelek, és azt úgyse tudja senkise megállapítani, mikor, csak aki ismer." Ez nem igaz, gyakran azok se.

Freudot olvasni, ha nem volna fárasztó, nagyon szórakoztató volna. Csak egy mondat - a Totem és tabuból; előzménye: hosszan taglalja, hogy a "primitívek" a királyukat istennek tekintik, ugyanakkor mindenféle tabukkal meglehetősen élhetetlenné teszik életüket -: "Ebből [mindegy miből] keletkeznek aztán azok az ellentmondások, melyeken egyébként a vadak értelmisége éppoly kevéssé akad fenn, mint a legcivilizáltabb népeké sem, ha vallási dolgokról vagy lojalitásról van szó." Amibe rögtön beleszerettem: "a vadak értelmisége", őket a legjobb vizuálisan magunk elé képzelni. Meg ez a kis (nagy) oldalvágás a vallás meg a lojalitás felé, arról a magas lóról, ahová az ugyebár híresen ellentmondásmentes pszichoanalízis todománya ültette szerzőnket. Szórakoztató megfigyelni, ahogy elhelyezi elegánsnak szánt gesztusait. (Filológusoknak: Göncöl Kiadó, [é. n.], 50. o.)